.

Valamikor réges-régen egy kicsi faluban élt egy szegény ember, és egy szegény asszony. Olyan szegények voltak, hogy még a koldus is megsajnálta őket, és odaadta egyetlen fillérkéjét, amit aznap kapott az utcasarkon.

Élt egyszer egy nagyon szegény kislány az özvegy édesanyjával. Édesapja még egészen kicsi korában meghalt, valójában nem is igen emlékezett rá. Olyan nagy volt a szegénység a házukban, hogy sokszor napokig koplaltak. Nem volt, mit enniük, pedig a nő, nap, mint nap eljárt a zsugori szomszédhoz dolgozni

A poros útmentén, az árokparton, egyik nyáron kinőtt egy kicsi, tűzvörös pipacs. Senki sem tudta, hogyan került oda?

Talán a magját a szél fújta az árokpartra vagy az is lehet, hogy egy kismadár ejtette ki a csőréből.

─ Hej, aranyoskáim, amikor fiatal voltam – kezdett el mesélni faapó az erdő egyik sűrű szegletében a többi fának –, akkor volt ám csak jó világ. Járhattunk – kelhettünk kedvünk szerint. Nem kellett állandóan egy helyben lennünk, mint manapság.

Falunk közelében volt egy nagy erdő. Abban lakott mindenféle állat. A bokrok közt vadak tanyáztak, fákon madarak ricsajoztak. Tavasztól késő őszig csak úgy zengett a fák lombjai alatti világ.

Zsófi néhány napig nagymamájánál volt, mert a szüleinek el kellett utaznia a fővárosba.

─ Szeretnék valamilyen idegen nyelvet tanulni. Manapság nyelvtudás nélkül nem lehet létezni. Nekem is jól jönne, ha sajátomon kívül tudnék egy másik nyelvet is – brekegte a béka egy nádassal benőtt tó partján. – Csak azt nem tudom, melyiket válasszam.