─ Hej, aranyoskáim, amikor fiatal voltam – kezdett el mesélni faapó az erdő egyik sűrű szegletében a többi fának –, akkor volt ám csak jó világ. Járhattunk – kelhettünk kedvünk szerint. Nem kellett állandóan egy helyben lennünk, mint manapság.

─ Hej, aranyoskáim, amikor fiatal voltam – kezdett el mesélni faapó az erdő egyik sűrű szegletében a többi fának –, akkor volt ám csak jó világ. Járhattunk – kelhettünk kedvünk szerint. Nem kellett állandóan egy helyben lennünk, mint manapság.

Hirtelen egy fiatal kis fa közbevágott:

─ A fák, miért nem mászkálhatnak, mint az ember? Én is úgy szeretnék világot látni!

─ Akarjátok tudni, miért kell nekünk fáknak életünk végéig egy helyben maradnunk? - kérdezte faapó. - Elmesélhetem az igaz történetét.

A körülötte álló fák mind egyszerre mondták:

─ Akarjuk. Faapó légy szíves meséld el nekünk!

Az öreg fa megköszörülte a torkát, majd lassan, méltóságteljesen mesélni kezdett.

─ Hol volt, hol nem volt, réges-régen mi fák tudtunk menni. Volt lábunk és odamehettünk, ahová csak akartunk. Senki nem tiltotta meg nekünk, hogyha kedvünk tartotta bejárjuk az egész világot. Ezért sokunk állandóan úton volt. Nap, mint nap vándoroltunk egyik országból a másikba. Csuda egy jó világ volt az.

Ennek a nagy szabadságnak ára volt. Minden évben a fák fenséges királyának az óriás mamutfenyőnek szereznünk kellett egy fiatal lányt.

Nem okozott problémát, hiszen vándorlásunk alatt szebbnél szebb leányzók kerültek utunkba, és könnyű szerrel elrabolhattuk őket. Ezeket a lányokat a mamutfenyő felségül vette, és asszonyait egy magas hegyen lévő vár legmagasabb tornyába zárta. Ott már talán ezernél is több leányzó raboskodott, amikor eljött az ideje, hogy a fák új menyasszonyt vigyenek a királynak.

Valahogyan ez alkalommal nem sikerült megfelelő arát találni. Királyunknak nem felelt meg akármilyenen lány. Annak, szépnek, jónak kellett lenni. Ha nem ilyen járult elébe, akkor a mamutfenyő a fákon töltötte ki a mérgét. Így igyekeztek minden egyes alkalommal szépet találni, akiben a király nem talált kivetni valót.

Vészesen közeledett a menyegző napja, és a lánynak, se híre, se hamva. A fák ide – oda futottak, mindenhová bekukkantottak azt remélve meglelhetik, akit keresnek.

Már csak egy nap volt a kitűzött napig. Reménytelennek látszott helyzetük. De szerencsére az utolsó pillanatban a szúrós ágú akác meglátott egy szépséges leánykát, amint éppen a kedvesét várta a folyóparton. A szerelmesek minden este itt találkoztak. Ezen az estén a legény valamiért késett. Szegényke türelmetlenül kémlelte az utat.

─ Kit vársz, te lány? - kérdezte a szúrós ágú akác.

─ Kedvesemet – válaszolta majdnem sírva.

─ Azt ugyan várhatod – mondta a fa ravaszkásan. - Amikor jöttem idefele, láttam, hogy egy másik lányt ölelgetett a faluszélen.

─ Az nem lehet – kapott a szívéhez a lány. - Tegnap este megígérte, hogy hamarosan feleségül vesz. Bizonyára összetévesztetted valakivel.

─ Nem hiszem – rázta meg a fejét s szúrós ágú akác. – Ha nem hiszed nekem, kapaszkodjál fel a hátamra, és elviszlek, hogy meggyőződhess hűtlen kedvesedről.

A lány eleinte nem akarta elhinni a hallottakat és makacsul a fejét rázta, de végül a fa olyan határozottan beszélt, hogy engedett és felkapaszkodott a hátára.

Csak erre várt a szúrós ágú akác. Ágaival jól körülfonta a lányt, hogy ne tudjon elszökni. Amikor ezzel megvolt futásnak eredt. Futott, rohant árkon-bokron keresztül. A szegény lány hiába kérlelte, hogy engedje le, meg sem hallotta rimánkodó szavait.

Közben a legény is megérkezett a folyópartra. Dolga akadt mesterénél és ezért késett. Ijedten látta a lány nincsen sehol. Egy nádszál elsusogtak neki a történteket.

─ A szúrós ágú akác rabolta el a kedvesedet, és az óriás mamutfenyő várába viszi, hogy holnap kora reggel, amikor a nap sugarai bearanyozzák ágait feleségül vegye. Siess, talán még meg tudod menteni!

Nem volt könnyű eljutni a várba. Ezernyi akadállyal kellett megküzdeni, ha valaki oda akart menni. Sűrű bokrok állták el az útját, mély és sebes folyású zuhatagokra számíthatott, aki mégis úgy gondolta próbát tesz. Ezért nem sokan merészkedtek felküzdeni magukat a meredek hegy ormán, ahol a hatalmas vár állott.

Ide kellett volna a legénynek eljutnia, hogy megakadályozza az esküvőt.

A legény hallgatott a nádszálra és elindult a mamutfenyő várába.

Megküzdött minden akadállyal és reggelre meg is érkezett, de már későn. Amikor belépett a várkapun, éppen akkor kondult meg a harang, tudtára adva a világnak a mamutfenyő feleségül vette a lányt, és a többi közé zárta a legmagasabb toronyba.

A mamutfenyő elégedetten nézett végig birodalmán, és akkor véletlenül meglátta a legényt, aki könnyeit hullatva ténferegett a vár udvarán.

─ Mit keresel itt, te legény? - kérdezte.

─ Kedvesemet – jött gyorsan a válasz. – Nemrég idehozta a szúrós ágú akác. Szeretném hazavinni és feleségül venni. Kérlek, engedd szabadon!

A mamutfenyő gúnyosan elnevette magát.

─ Azt már nem tehetem. Ma reggel megtörtént az esküvő és kedvesed, amíg világ a világ az én feleségem lesz. Jobban teszed, ha beletörődsz sorsodba és szépen hazamész.

 A legénynek volt egy fokosa, nélküle sehová sem indult el. Mindenhová magával vitte. Most is vele volt, és dühösen előkapta. Minden erejét összeszedte és ütni, vágni kezdte vele a mamutfenyőt.

Reménytelen harc volt. A mamutfenyő kacagva kitért minden ütés elől, hiszen tudott mozogni. A legény nem bírta eltalálni. Már – már úgy nézett ki, hogy csúfosan fel kell adnia, amikor a Teremtő észrevette az egyenlőtlen küzdelmet.

─ Ez így nem igazságos – mondta. - Hatalmamnál fogva elrendelem, hogy a mai naptól kezdve minden fa a földkerekségen maradjon egy helyben élete végéig. Többé ne tudjanak járni, legfeljebb csak annyit mozoghatnak, amennyit a szél megenged nekik. Ide – oda hajladozhatnak, mozgathatják ágaikat, de soha többé nem csavaroghatnak a nagyvilágban.

Amint ezt kimondta a földgolyón minden fa földbegyökerezett és az óta nem tudunk menni.

─ Mi lett a legénnyel és kedvesével? – kérdezték a fák.

-Mi lett velük? - gondolkodott el faapó. – Ha akarjátok, elmesélhetem. Amikor a mamutfenyő mozdulni sem tudott, a legény fokosával neki esett, és ledöntötte. Igaz nagy és fárasztó munka volt, de megérte, mert kiszabadította kedvesét és valamennyi toronyba zárt leányzót, akik hazamentek megszabadulva a rabságból. Ez a története barátaim, hogy mi fák nem tudunk járni, mint az emberek, és őket kell szolgálnunk, amíg csak élünk.

A fák nagyot sóhajtottak, és elmerengve gondoltak azokra az időkre, amikor szabadon csatangolhattak, és oda mehettek ahová csak akartak.

Lassan az erdő elhalkult, és minden élőlénye mély álomba merült, csak az öreg faapó nézte még sokáig a hunyorgó csillagokat.