Kisfiúkoromba nagyon szerettem mesét hallgatni. Abban az időben még nem volt televízió és más elektromos szerkentyű, amelyek segítségével a mai gyerekek eljuthatnak a mesék birodalmába.

Nekünk csak a szüleink meséltek, vagy ha szerencsénk volt, akkor az öreg rádiónk recsegő hangszóróján át hallgathatunk mesét. Ennek ellenére soha sem panaszkodtunk, mert ha valahol mesemondásra került sor, mindjárt hegyeztük füleinket, és epedve vártuk a szebbnél szebb történeteket.

Egyik nap hiába kértem nagymamámat, szegényke nem ért rá, rengeteg dolga volt a kertben. Reggeltől késő estig kapálta a krumplit. Még délben sem volt ideje. Akkor meg ebédet kellett készíteni nagypapámnak és nekem.

Ezért szomorúan üldögéltem a tornácon és a legyeket hessegettem el a combomról, amikor váratlanul egy madárka szállt a közeli fa ágára, és ezt csicseregte:

─ Halihó! Figyelj csak rám! Tudom ám, miért vagy szomorú. Nagymamád most nem ér rá mesét mondani, pedig azt hitted, délben, amikor befejezi a kapálást a kertben, leül melléd a tornácon, és hallasz tőle egy szép mesét.

Nagyon elcsodálkoztam, mert nem értettem, hogy a kismadár, honnan tudja ezeket?

─ Igen eltaláltad – mondtam neki logó orral – de te ezt honnan tudod?

─ Ez legyen az én titkom – válaszolta vidáman a csicsergő hangocskáján, majd folytatta – Szeretnél sok, szép mesét hallgatni minden nap?

Természetes, hogy azt feleltem: igen, és türelmetlenül vártam, mi fog ebből kisülni.

A kicsi madárka lelkesen magyarázni kezdett:

─ A közeli erdőben van egy ház, és ebben a házban lakik egy százéves apó. Menj el hozzá, és kérd meg, hogy meséljen neked. Csodás meséket tud. Ellenben arra nagyon vigyázz, hogy mindig igazat mondjál neki, mert ha rajtacsíp a hazugságon, akkor nagyon megharagszik, és soha többé nem fogsz találkozni vele, de még a háza is eltűnik az erdőből.

Megköszöntem a madárka segítségét, és mindjárt elhatároztam, hogy elmegyek az erdei meseházba. Ha nagymamám nem ér rá, akkor én találok mesélőt magamnak.

Még a nagymamámtól sem kértem engedélyt, hogy elmehessek. Minek is kértem volna, mikor az erdő majdnem a kertünk alatt volt.

Sokáig mentem az erdőben, és alig vártam, hogy meglássam az erdei házat. Már azt hittem, hogy a madárka füllentett nekem, és jobban tenném, ha visszaballagnék nagymamámhoz, mielőtt észreveszi az eltűnésem. Lesz, ne mulass, ha kiderül a kujtorgásom. Ilyenkor hamar suhogni kezd a mogyorópálca az ülepemen elkántálva a rossz gyerekek indulóját.

Már vissza akartam fordulni, amikor váratlanul a sűrű bokrok között megpillantottam a házikót.

Gyorsan odasiettem. A százéves apó kint ült a tornácon és pipázott.

Illően köszöntöttem. Barátságos szemeivel végignézett, és megkérdezte:

─ Mi járatban vagy itt, fiúcska?

─ Madárka mondta, hogy a bácsi szép meséket tud. Szeretném megkérni, legyen szíves, meséljen nekem, mert nagymamám ma nem ér rá.

─ Igazat beszélsz?

─ Igen – feleltem.

─ Akkor jó, mert nem szeretem a hazug gyerekeket. Ha csak egy kicsit is füllentesz, nem mesélek neked, sőt mindörökre eltűnök az erdőből, és soha többé nem fogsz látni.

Boldog voltam, hogy találtam egy mesélő apót, aki majd mindig mesélni fog, ha nagymamám nem ér rá. Most már tudom, hol van az erdei ház.

Lekuporogtam eléje egy kisszékre és vártam, hogy a százéves apó mesélni kezdjen.

─ Most egy nagyon szép mesét mondok neked egy szegény legényről és a királykisasszonyról. Mielőtt elkezdeném a mesémet, kérdezek valamit. Ezt minden kisfiútól és kislánytól megkérdezem. Nagyon kérlek, őszintén válaszoljál, mert akkor ugye tudod, mi fog történni?

─ Igen tudom – mondtam kissé zavartan és rosszat sejtve.

─ Nagymamád tudja, hogy eljöttél az erdőbe? Ugye kértél engedélyt?

Ezektől a kérdésektől féltem. Vajon most, mit feleljek? Megmondjam az igazat, hogy úgy szöktem el? Különben is a százéves apó honnan tudhatná, hogy szóltam-e nagymamámnak, hogy elmegyek az erdőbe? Biztosan csak azért mondta, hogy ezzel is ijesztgesse a gyerekeket, mint általában a felnőttek.

Hosszas gondolkodásba merültem, és lesütött szemmel mondtam:

─ Igen tudja.

─ Akkor jól van – mosolyodott el a százéves apó, és mesélni kezdett.

Olyan szép mesét mondott el nekem, amilyet még sohasem hallottam. Még most is annyi év után tisztán emlékszem minden szavára.

Legjobban annak örültem, hogy nem vette észre a füllentésemet. Úgy okoskodtam, hogy nem fog rájönni, hiszen nem ismerheti a családomat, mert még sohasem járt a falunkban. Ezentúl, ha szüleim vagy nagymamám nem ér rá mesét mondani, akkor csak elszaladok ide az erdőbe és a százéves apó elszórakoztat engem szép történeteivel.

A mesehallgatás után megköszöntem a kedvességét, és rohantam haza. Otthon sem szóltam senkinek az erdei kalandomról. Legyen az csak az én titkom.

Másnap megint egyedül maradtam, és újból szerettem volna mesét hallgatni. Természetesen a felnőttek közül senki nem ért rá kielégíteni a mese iránti vágyamat.

Máskor ilyenkor mindig elszontyolodtam, de most valósággal boldog voltam ezért.

Irány az erdő, a meseház, ahol már bizonyára vár a százéves apó. Már nem kellett a kismadár, hogy mutassa az utat. Magamtól is odataláltam. Legalábbis így gondoltam.

Végig futottam az erdőben árkon – bokron keresztül.

Hiába volt minden igyekezetem, a kicsi házra nem találtam rá. Pedig jól emlékeztem, hogy hol állt. Közelben volt egy nagy és magas fenyőfa.

Nem akartam hinni a szememnek, amikor odaértem. Semmi jel nem utalt rá, hogy itt tegnap egy ház állt.

Nagyon elkeseredtem. Akkor eszembe jutott a kismadár figyelmeztetése, hogy nem szabad hazudni. Amikor a százéves apó megkérdezte, hogy nagymamám tudja-e, hol vagyok, azt feleltem, tudja. Vagyis jól becsaptam szegény öregembert. Ennek ellenére mégis megajándékozott egy gyönyörű mesével.

Ellenben azt sehogy sem értettem, hogyan jött rá a füllentésemre. Ez talán még ma is talány lenne számomra, ha közben megint meg nem jelent volna a tegnapi kismadár.

─ Látod, látod, kisfiú, nem hallgattál rám, és nem mondtál igazat a százéves apónak. Így mindörökre eltűnt a meseház az erdőből.

Fogadkoztam, hogy ezentúl mindig igazat mondok. Soha többé nem fogok hazudni.

A kismadár sajnálkozva mondta:

─ Késő bánat, eső után köpönyeg. Ezen már nem lehet segíteni. Néked a százéves apó többé nem fog mesélni. Remélem, ez jó lecke volt számodra, és az elkövetkezendőkben mindig igazat mondasz.

Mire megköszönhettem volna vigasztaló szavait a csöppnyi madár elrepült, és egyedül maradtam az erdőben.

Minap már felnőtt fejjel elsétáltam a nagy, magas fenyőfához. Leültem egy kidőlt fa törzsére, és akkor az erdő fáinak lombjai között ismerős hangra lettem figyelmes:

─ Ugye barátocskám megtanultad, hogy mindig igazat kell mondani. Nem szabad hazudni. Kérlek, ezt mondd el minden kisfiúnak és kislánynak! Ha azok egyszer eljönnek ide, akkor itt találják a meseházat, és mesélni fogok nekik egy szép mesét – mondta a titokzatos hang a fák között.

Akkor én mindjárt megértettem, nem volt az más, mint a százéves apó, akinek nem mondtam igazat.

Gyerekek, ha véletlenül találkoztok vele, mindig csak igazat mondjatok, mert hazudni nem szép dolog!