Hóember este egyedül maradt a kertben. Amint besötétedett a gyermekek bementek a házba, és a nagypapa köré kuporogtak mesét hallgatni.

Ő is szeretett volna bemenni, de nem lehetett. A meleg szobában azonnal elolvadna, és csak egy víztócsa maradna belőle. Ezért inkább a fagyos kertben álldogált. Álmodozva nézte a csillagokat a sötét égen.

Észre sem vette, hogy elaludt. Szén szemei lassan lecsukódtak. Még arra emlékezett, hogy valaki elment a kerítés előtt. De többre nem emlékezett. Álommanó elvitte az álmok országába.

Amikor megérkeztek kicsit meg is rettent. Az álmok országában hétágra sütött a nap és olyan meleg volt, hogy a manók és tündérek nyári ruhában jöttek – mentek. Itt mindig nyár és meleg van. A telet még csak hallomásból sem ismerik.

-Nem merek belépni az álmok országába – mondta ijedten. – Elolvadok, ha ide beteszem a lábam. Kedves álommanó engedd meg, hogy visszamenjek a kertbe, ahová megépítettek a gyerekek. Sírni fognak, ha reggel nem találnak a helyemen.

-Ne félj semmit! – nyugtatta meg az álommanó. – Nem fogsz elolvadni. Az álmok országába minden úgy történik, ahogy te akarod.

Ezeket hallván a hóember jókedvre derült. Vidáman követte kicsi barátját. Még sohasem járt nyári tájon. Eddig csak hideget és fagyot látott. Milyen szép az ezerszínű virágos rét. A madarak trillázása csodálatos zene volt füleinek. Amerre jártak mindenhol boldog embereket látott. Ami a legfurcsább volt, senki sem csodálkozott, hogy egy hóember sétál a mezőn.

Volt ott sok más furcsaság is. Amint ott nézelődött élvezte a meleg, simogató napsugarakat egyszer csak megpillantott egy repülő lovat. Nem állta meg szó nélkül:

-Te, ló, hogyan lehetséges ez? Még nem láttam repülő lovat.

-Mit csodálkozol, barátom – szólt le a ló a magasból. – Én egy táltos paripa vagyok. Megyek a királyfiért Hetedhét országba. Holnap lesz az esküvője a királykisasszonnyal, akit megmentett a félelmetes tűzet okádó sárkánytól. Ha megbocsátasz, sietek. Már így is késésben vagyok.

-Hadd menjek veled! – kérlelte a repülő lovat a hóember. – Még sohasem láttam ilyen esküvőt.

-Nem bánom – mondta a táltos paripa. – Pattanj fel gyorsan a hátamra.

A ló leereszkedett a rétre, hogy a hóember fel tudjon ülni a hátára. Alig foglalt helyet, máris repültek, mint a szélvész a magas hegyen lévő kacsalábon forgó várhoz.

A hóembernek még annyi ideje sem volt, hogy jól körülnézzen, máris megérkeztek.

A kacsalábon forgó vár színaranyból volt. Úgy csillogott, hogy a nap eltörpült mellette.

A várban már gyülekezett a násznép. Olyan sokan voltak, mint égen a csillag, és réten a fű. Mindenki kíváncsi volt a királyfi és a királykisasszony esküvőjére.

A királyfi nagyon megörült, amikor meglátta a paripáját.

-Hol voltál, hűséges lovacskám? Kit hoztál a hátadon? Ilyen fura szerzetet még nem láttam.

-Drága gazdám, ő a hóember. Szeretne részt venni az esküvődön. Ugye megengeded, hogy itt legyen?

-Megengedem, de szeretném tudni, mire képes?

A hóember tanácstalanul pislogott körbe. Igazából maga sem tudta, mire lesz jó egy lakodalomban. A tücskök húzzák a talpalávalót, a vékony nádszál lesz a táncmester. Amott a medve készíti a lakodalmi eledelt. Minden furcsa teremtménynek volt valami feladata. A hóember semmihez sem értett. Ő csak áll a téli kertben a gyermekek nagy örömére. Nem volt még ilyen fényes esküvőn. Már bánni kezdte, hogy eljött. Bizonyára a díszes vendégsereg megszólja és kinézi innen. Menni készült, amikor a királyfi megszólalt:

-Ebben a nagy melegben megszomjaztam. Adjatok valamit inni!

Mindjárt többen is ugrottak, s serlegébe finom bort öntöttek.

-Egészségére, királyfi! – mondta mindenki. – Ez a bor a világon a legjobb. Egy – kettőre elveszi a szomját.

Talán máskor ez igaz is lett volna, de most ebben a nagy forróságban a hordóban a bor felmelegedett, és szinte ihatatlan volt. A királyfi prüszkölve köpte ki a langyos nedűt.

-Ez ihatatlan – mondta. – Hozzatok nekem jéghideg bort!

A hopmester ijedten mentegetőzött:

-De fenséges királyfi, honnan hozzunk jéghideg bort? Minden hordó felmelegedett. Nem tudjuk lehűteni.

-Dehogyis, nem – ugrott elő a hóember. – Majd én lehűtöm a lakodalmi bort. Hozzátok ide a legnagyobb hordót!

Senki sem értette, mit akar a hóember. Ennek ellenére odagörgették a legnagyobb hordót, s várták, mi fog következni.

Nem sokáig kellett várakozniuk, a hóember felpattant a hordóra és ott üldögélt jó ideig, két oldalt a lábait lógatva, majd mondta a királyfinak:

-Fenséges királyfi, most tessék megkóstolni a borocskát!

Ugrott hopmester tartva a serleget a pinka alá, amin keresztül hamarosan gyöngyözve megjelent a finom ital. Ez még nem is lenne csoda, hiszen előbb is így volt, csak hogy most, ami a serlegbe beléfolyt jéghideg volt.

Ezen most senki ne lepődjön meg, hiszen a hóember fagyos volt, és rövid idő alatt lehűtötte a hordó tartalmát.

A királyfi elcsodálkozott, amikor szájához emelte a serleget.

-Ezt meg, hogyan csináltad? – kérdezte kíváncsian.

A hóember elmosolyodott:

-Nagyon egyszerű a válasz – válaszolta. – Ahol én lakom, messze északon, ott van a fagy és jég birodalma. Telente ellátogatok a gyermekekhez, hogy megörvendeztessem őket. A testem mindig hideg. Ez a titka, hogy le tudtam hűteni a hordóban lévő bort.

-Most már értem – vidult fel a királyfi – ez a te tudományod. Megérdemled, hogy részt vegyél a lakodalmamban. Arra kérlek, ha valamelyik hordóban megint felmelegszik a bor, akkor légy szíves hűtsd le! Ugye, megteszed ezt nekem?

-Természetesen, fenséges királyfi, nagyon szívesen állok a jelenlevők rendelkezésére.

Ezután már semmi sem állta útját, hogy elkezdődjön a lakodalom. Olyan nagy vigadalmat csaptak, hogy az egész világ erről beszélt hét esztendeig.

Amikor a násznép elfáradt a mulatozásban, a kicsi álommanó a hóemberhez lépett:

-Ideje indulnunk! A kertben már világosodik, és a gyermekek hamarosan keresni fognak. Fel kell ébredni, hóember!

Szegény nem értette, miképp lehetséges, amikor számára úgy tűnt, hogy napokig időzött az álmok országában, ennek ellenére csak egy éj múlott el.

-Álomban az idő nem úgy telik, mint a valóságban – magyarázta a kicsi álommanó. – Itt egy éj alatt sokszor napok, hetek, sőt évek telnek el. Talán egyszer ezt te is megérted, de most már igazán sietnünk kell. Kicsi barátaid sírva fakadnak, ha nem találnak a helyeden.

Ebben a hóember is igazat adott az álommanónak, és visszasiettek a kertbe. Éppen időben, mert Ákoska és Annácska jöttek játszani a hóemberrel.

-Jól aludtál, hóember? Mit álmodtál? – kérdezték vidáman.

-Ha én azt elmesélném netek, nem hinnétek nekem – kacsintott pajkosan a hóember a fekete, szén szemével, de ezt már a két csöppség nem látta, boldogan kergetni kezdték egymást az éjjel esett friss hóban.

 

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.