Zsófi néhány napig nagymamájánál volt, mert a szüleinek el kellett utaznia a fővárosba.

Zsófi néhány napig nagymamájánál volt, mert a szüleinek el kellett utaznia a fővárosba.

A kislány szeretett az öreganyjánál lenni. A régi házban annyi érdekes dolog volt, ami felkeltette az érdeklődését. Boldogan hallgatta nagymamája fiatalkori élményeit, amikor ő is olyan fiatal kislány volt, mint unokája.

Egyik nap, amikor kint zuhogott az eső, és nem lehetett a virágos kertben üldögélni a rózsabokrok alatt, kénytelenek voltak behúzódni a szobába, és onnan nézni a szürke felhőket az égen. Közben az öregasszony mesélt az unokájának szebbnél szebb történeteket, amelyeket még ő is a nagymamájától hallott. Eleinte Zsófi érdeklődve hallgatta a történeteket, de egyszer csak a figyelmét elvonta valami. A szoba egyik sarkában volt egy öreg, kopott retikül. Látszott rajta, hogy már igen öreg, talán még Zsófi nagymamájánál is idősebb lehet.

─ Mit nézel Zsófi? – kérdezte kíváncsian nagymamája.

─ Kié az a retikül? – mutatott a kislány a sarokba.

─ Azt a vacak, kistáskát kérdezed?

Zsófi felugrott a székről, és odaszaladt, majd csillogó szemekkel jött vissza a zsákmányával.

─ Nagymama, enyém lehet? – kérdezte.

─ Miért kellene neked ez a kopott holmi? Nézd csak, már semmire sem jó. Egy helyen ki is lyukadt. Ki kellene dobni a kukába.

Zsófi addig-addig könyörgött, míg nagymamája belegyezett, és odaadta neki.

─ Nem bánom, legyen a tiéd, de szeretném, ha meghallgatnád a történetét. Nagyon régen volt, amikor szép fiatal lány voltam, és megboldogult nagyapád udvarolt nekem. Tudod kicsi unokám, nagyon szerettük egymást. Amikor csak tehettük mindig együtt voltunk. Nagyapád igen jó ember volt. Felesége lettem. Gyermekeink születtek, többek között édesanyád is. Nagyon boldogan éltünk, és nem tudtuk elképzelni, hogy bekövetkezhet, amitől legjobban tartottunk. Kitört a háború és nagypapádat behívták katonának. El kellett mennie a háborúba harcolni sok-sok sorstársával együtt. Mielőtt elutazott volna, vett nekem egy retikült, azt mondva, ha majd nem lesz velem, akkor csak nézzek a retikülre, és megtudom, merre jár. Beletette a fényképét, nézd csak meg, most is bent van.

Zsófi óvatosan kinyitotta a retikült, és valóban bent volt egy megsárgult, kissé gyűrött fénykép egy katonaruhás fiatalemberről. Ő volt Zsófi nagypapája.

─ Milyen szép ember – érzékenyült el Zsófi – de jó lenne, ha itt lehetne velünk.

Nagymama elszomorodott, és mondta:

─ Várjál csak, még nincs vége a történetnek. Nagyapádat kivitték a frontra. Eleinte még csak kaptam róla hírt. Állandóan rettegésben éltem, hogy hátha egy nap nem ír levelet, vagy még a legrosszabb, tudatni fogják velem, hogy valahol a fronton hősi halált halt. Némi vigaszt ez a kicsi retikül adott. Ha nagyon szomorú voltam, akkor csak elővettem a retikült, és mindig nagyapád szavaira gondoltam. Kinyitottam a retikült, és megnéztem a fényképét. Ilyenkor mintha szólt volna hozzám, és bátorított, reményt öntött belém. Mialatt néztem a fényképét szívemet boldogság járta át, és alig vártam, hogy vége legyen ennek a szörnyű háborúnak, és találkozhassunk. De sajnos, találkozásunk csak szép álom maradt, mert nagyapád soha többé nem jött vissza a háborúból. Eltűntnek nyilvánították. Sokáig vártam, hogy egyszer mégis csak hazajön. Minden ajtócsikorgásra felkaptam a fejem, mert azt hittem ő érkezett meg, de minden egyes alkalommal csalódnom kellett, mert nagyapád soha többé ne került elő. Hiába reménykedtem, szólongattam a retikült. Évek múltak, és én lassan megöregedtem, a retikült is egyre ritkábban vettem a kezembe. Nem tudom kis unokám, hol lehet  a nagyapád. Jó lenne tudni, merre van a sírja? Azt hiszem, bele kell nyugodnom, hogy ezt soha nem fogom megtudni. Már csak az vigasztal, hogy majd a mennyországban találkozunk.

Amikor ezeket Zsófi nagymamája kimondta, szemében egy parányi könnycsepp jelent meg, és megsimogatta a kislány fejecskéjét.

Zsófi boldogan szorította magához a retikült, mert érezte most már nagyapja nem csak nagymamájához szól, hanem hozzá is a messzi távolból.

Nem telt el nap, hogy meg ne nézte volna a megsárgult fényképet. Mintha a fényképen keresztül nagyapja ezeket mondta volna:

─ Kedveseim, gondolatban mindig veletek vagyok. Soha nem feledlek bennetek.