Nem is tudom, miért nevezik a szarkát tolvajnak, amikor őkelme a világ legbecsületesebb madara?

Drága nagymamámtól hallottam róla egy szép történetet, amit most szeretnék megosztani veletek.

Nagyon régen történt, még nagymamám is fiatal leányka volt. Neve napjára kapott egy gyönyörű fülbevalót. Olyan szép volt, hogy talán a faluban senkinek sem volt ilyen. Büszke is volt nagymamám az ékszerére. Csak jeles napokon illesztette a fülébe. Ilyenkor nem tudott végigmenni a falu utcáján, hogy valaki meg ne csodálta volna. A lányok irigykedve nézegették. Mindegyik arról ábrándozott, hogy talán egyszer neki is lesz ilyen csodás fülbevalója.

Amint már mondottam volt, csak jeles napokon hordta nagymamám. Máskor ez a fülönfüggő a szobában volt a vitrinben az ablak mellett.

Általában az ablak zárva volt. Legfeljebb nyáron, meleg napokon hagyták nyitva.

Az egyik ilyen nyári vasárnap reggelén nagymamám a templomba készülve beszaladt a szobába, hogy füleibe illessze értékes és szépséges kincsét. Nagyon meglepődött, amikor azt látta, a fülbevaló szőrén, szárán eltűnt. Hiába kereste mindenhol, nem találta.

Eleinte még abban reménykedett, hogy talán édesanyja máshová rakta.

–Édesanyám, nem találom a fülbevalómat – kiáltotta ki a szobából riadtan.

–Az nem lehet – jött mindjárt a válasz. – Tegnap még ott volt a vitrines szekrényben. Erre meg mernék esküdni.

Felforgatták a szobát, sőt az egész házat, de sajnos sehol sem találták. Végül arra a következtetésre jutottak, bizonyára valaki ellopta. A nagy meleg miatt a szoba ablaka nyitva volt. Még a függönyt is elhúzták, hogy a friss reggeli szellő átjárja a házat.

A házbeliek összedugták a fejüket, és arra jutottak, hogy valaki bemászott az ablakon. Kihasználva az alkalmat, hogy mindenki a kinti teendőkkel volt elfoglalva, elcsente az értékes csecsebecsét.

De ki lehetett az? Ez itt a nagy kérdés. A faluban volt néhány szóba jöhető alak, aki arról volt híres, hogy enyveskezű. Igaz egyikre sem volt elfogadható bizonyíték. Senki nem látta őket a környéken kóricálni. Akkor mégis kit jelentsenek fel a csendőrnek, ha megkérdi, kire gyanakszanak. Senkit nem akartak igazságtalanul meggyanúsítani, még ha rossz híre is volt a faluban.

Amint ott tanakodtak, váratlanul a kertben levő magas diófán szarka csörgésére lettek figyelmesek. Olyan volt a hangja, mintha örvendezne valaminek.

Mindenki jól tudta a diófa csúcsán volt egy szarkafészek. Valójában még senki sem látta, de a szomszéd Józsi bácsi szerint a szarka fészke tele van mindenféle fényes, csillogó kacattal.

Az öreg nagy bölcsen meg is jegyezte, amikor tudomást szerzett a szomorú esetről:

–Csak is a diófán fészkelő szarka vihette el a füldíszeket. Ilyen madártól, ez kitelik.

Természetesen a csendőr nem hitt neki. Csak mosolygott, amikor azt javasolta, valakinek fel kellene mászni a diófa csúcsába, és megnézni, mi van abban a fészekben.

A csendőr sokáig nyomozott. Minden gyanúsítottat kihallgatott. Még a kutyáját is biztatta, hogy keresse a tolvajt! Minden próbálkozás eredménytelen volt. Már – már ott tartottak, hogy belenyugszanak, hogy végleg elveszett a fülbevaló.

A csendőr is lezártnak tekintette a nyomozást. Kicsit sajnálkozva, kicsit kioktatóan mondta:

–Legközelebb ilyen értékes dolgot, biztonságosabb helyre kell tenni!

Nagymamám szegényke nagyon szomorú volt. Amikor senki sem látta a diófa alá állt és sírva kérlelte a szarkát:

–Drága szarka, add vissza fülbevalómat! Ígérem, nem fogom elárulni, hogy te csented el.

Sokáig könyörgött, de a madár még csak a füle botját sem mozdította. Pedig nagymamám meg mert volna rá esküdni, hogy a fészkében volt. Egyszer még a fejét is kidugta megnézni, ki szólongatja őt.

Ennek ellenére nem történt semmi. Nagymamám elsomfordált a fa alól, nem akarta, hogy valaki meglássa, és kinevesse.

Már ő is kezdett beletörődni a fülbevalójának az elveszésébe, amikor az egyik hajnalon, amikor még mindenki aludt, nagymamám félálomban, mintha azt látta volna, hogy egy madár röpült be és ki az ablakon. Máskor talán azt gondolta volna, hogy csak álmodta az egészet, de reggel amint kinyitotta a szemét az ágya szélén megpillantotta a reggeli napsütésben csillogó fülbevalóját.

–Édesanyám, édesanyám, – kiáltotta boldogan – megvan a fülbevalóm. Visszahozta a szarka.

Természetesen anyja az én dédanyám csak mosolygott rajta.

–Ugyan kislányom – mondta – bizonyára nem vettük észre, hogy véletlenül a ciha közé keveredett. Hála Isten, hogy megkerült.

Hiábavaló lett volna bizonygatni, hogy a szarka adta vissza, megsajnálta nagymamámat. Senki nem hitte volna el. Mindenki azt mondta volna, hogy ilyen nem fordulhat elő. Ha a szarka valami csillogó, fényeset elvisz, azt önszántából nem adja vissza.

Pedig nagymamám bizton állította, ez így történt. Mondhatnak neki akármit, látta a be és kirepülő madarat.

–Köszönöm szarka, amiért visszaadtad a fülbevalómat – hálálkodott nagymamám a diófa alatt, amikor a háziak nem voltak a környéken.

Erre a madár kidugta a fejét a fészkéből, és mintha azt csörögte volna: „Nincs mit.”

Bélyegkép: Google képek