Hol volt, hol nem volt, túl az Óperenciás– tengeren, ott ahol a kurta farkú kismalac túr, élt egy király. Volt neki egy szépséges leánykája Napsugárka. A királylány szépsége messze földön híres volt. Jöttek is grófok, hercegek, és mindenféle nemesember, hogy megkérjék édesapjától a kezét.

A királynak nem volt ellenvetése, hogy valamelyik nagyúr sarja feleségül vegye a lányát.

Csak az volt a baj, hogy a királykisasszony nagyon finnyás volt. Egyik kérő sem tetszett neki. Mindegyikben valami kifogást talált.

Főtt is ezért a király feje. Attól tartott, hogy majd valamelyik királyfi megorrol rá és a kikosarazásért hadat üzen. Nem lenne szerencsés háborúzni ezért, amikor lakodalomnak lenne itt az ideje.

– Édes lányom, ne légy ennyire finnyás! Holnap a szomszéd király fia teszi nálunk a tiszteletét – mondta a királykisasszony apja. –  Úgy hallottam, a királyfi nagyon derék legény. Nem szeretném, ha neki is ajtót mutatnál.

Napsugárka nem válaszolt édesapjának, csak sejtelmesen mosolygót.

A király nem tudta, mit jelent ez. Végül úgy értelmezte, hogy lánya remélhetőleg engedelmes lesz és létrejöhet a frigy.

A királykisasszony visszavonult a szobájába. Meleg nyári nap volt. A várban minden ablak, ajtó, sarkig tárva, hogy a szellő átjárja a szobákat és a termeket.

Lent a vár lábánál vidám gyerekhad játszott. Rongyokból labdát készítettek, és azt rúgták, dobálták egymásnak.

Napsugárka is nagyon szeretett volna játszani velük, de édesapja megtiltotta, hogy a pornéppel elegyedjen. Egy királykisasszony mégsem játszhat a király alattvalóinak a gyermekeivel. Ha játszani akar, akkor csak is úri csemeték jöhetnek szóba.

Különben is egy eladósorba került lánynak már ne a játszáson járjon az esze. Szépüljön, csínosítsa magát a holnapi napra, amikor kérő érkezik a várba.

Napsugárka az ablakból szomorúan nézte a labdázó gyerekeket.

Egyszer csak a kondás legkisebb fia Bence felkiáltott a szomorkodó királykisasszonynak:

– Fenséges királykisasszony, gyere le hozzánk labdázni. Olyan jó kergetni a rongylabdát. Látom, szívesen játszana velünk.

– Nem mehetek, nem engedi meg édesapám – válaszolta a királylány.

– Szökjél ki a hátsó ajtón! Ígérem, nem áruljuk el édesapádnak, hogy velünk voltál – biztatta tovább a kondásfiú.

Olyan meggyőzően beszélt, hogy Napsugárka nem tudót ellenállni a csábításnak.

Jól tudta a kondásfiú a várnak volt egy hátsókijárata is, amit senki sem őrzött. Itt az, jött be és az ment ki, aki csak akart.

A királylány leosont az hátsó ajtóhoz, és ripsz– ropsz már a gyerekek között is volt. Nem telt el néhány szemhunyás ő is vidáman kergette a rongylabdát megfeledkezve arról, hogy kicsoda. A gyerekeket sem zavarta, hogy egy királyi leánykával játszanak.

A kondás fia Bence megtanította Napsugárkát mindenféle labdajátékra. Közben a királylány visongott, nevetett. Talán soha nem volt olyan boldog, mint akkor. Nagyon jó volt labdázni a gyerekekkel.

Hamar besötétedett. A vár bástyáin kigyúltak a fáklyák, és ez Napsugárkát arra figyelmeztette, vissza kell menni a szobájába. Apja minden este látogatást tett nála. Ez a nap sem fog nélküle elmúlni.

Gyorsan elbúcsúzott a gyerekektől, akik azt kérdezték tőle, hogy holnap is lejön– e labdázni. Ezt főleg Bence szerette volna nagyon.

– Sajnos többé nem labdázhatok veletek. Holnap érkezik hozzánk a szomszédos ország királyának a fia, hogy megkérje a kezemet. Nem mondhatok neki ellent, mert akkor kitör a háború országaink között.

A kondás fia Bence ezen kicsit elgondolkodott, majd megkérdezte Napsugárkától:

– Szereted a királyfit?

– Hogyan szeretném, amikor soha életemben nem láttam. Most találkozunk először.

– Akkor mondjál nemet, fenséges királykisasszony?

– Mondtam már, nem tehetem,– sírta el magát majdnem a királylány – muszáj, feleségül mennem hozzá. Ezt parancsolta édesapám.

– Nem eszik olyan forrón a kását – mosolyodott el Bence. –  Tessék, itt ez a rongylabda. Neked adom.

– Aztán, mit kezdjek vele? – csodálkozott el Napsugárka.

– Holnap mondd meg a kérődnek, akkor mész hozzá, ha tud dekázni. Annak leszel a férje, aki legalább kilencvenkilencszer bele tud rúgni úgy, hogy nem esik le a lábfejéről.

Jő ötletnek tűnt. Napsugárka szorosan magához ölelte a labdát, és felszaladt a szobájába.

Másnap megérkezett a szomszédos ország királyfija fényes kísérettel. Hírére a vár köré sereglett a környék pornépe. Mindenki kíváncsi volt a leánykérésre. A tömegben ott szorongott Bence is.

A király megkérdezte a kislányát:

– Akarsz– e a királyfi felesége lenni?

– Akarok, egy feltétellel – válaszolta a királykisasszony. –  Itt ez a labda, ha a kérőm kilencvenkilencszer bele tud rúgni úgy, hogy nem esik le a lábfejéről, akkor a felesége leszek.

A leánykérőbe jött királyfi nevetve mondta:

– Ha csak ennyi a kívánságod, teljesítem.

– De vigyázz, ha lepottyan, nemet mondok, és annak az ifjúnak nyújtom a kezem, aki ezt meg tudja tenni.

A királyfi nagy hévvel nekiállt a labda pattogtatásának. A jelenlevők hangosan számoltak. Már úgy látszott, hogy majdnem sikerül, amikor a kilencvennyolcadiknál a labda lepottyant, és messzire gurult.

A királykisasszony egy nagyot sóhajtott megkönnyebbülten, majd mondta:

– Sajnos királyfi ez nem sikerült. Csak egy kicsiny múlott. Amint mondtam, más tehet egy próbát.

A jelenlevő hercegek, grófok nem mertek jelentkezni. Egyikőjük sem érzett annyi bátorságot, hogy teljesítse ezt a nem könnyű kihívást.

– Képtelenség teljesíteni. Nincs olyan ember, aki ezt meg tudná csinálni – mondták lemondóan.

Ekkor a tömegben a király kondásának fia Bence elkiáltotta magát:

– Szeretnék egy próbát tenni.

Mindenki hangos nevetésbe tört ki. Még a király is a hasát fogta a nevetéstől. Pont a kondás fiának sikerül – hahotáztak.

– Tegyél, fiam egy próbát! – egyezett bele a király, azt remélve, már a másodiknál a földre esik a labda. –  Ha sikerül, királyi szavamra mondom, feleségül veheted kislányomat.

Nagy csend lett a sokadalomban. Az emberek lélegzetüket visszafojtva várták, mi fog ebből kisülni. Igazat megvallva senki sem hitte, hogy Bencének sikerülni fog. Legjobban mégis a királykisasszony izgult. Nagyon tetszett neki a fiú.

Bence nekiállt a próbának. A király és a nagyurak oda sem néztek. A számolást rábízták a hopmesterre. Inkább a holnapi vadászatot tárgyalták. Akkor kapták fel a fejüket, amikor a hopmester kiejtette a száján kilencvennyolc. A királyfi is itt vétette el. Képtelenség, hogy a kondás fiának sikerüljön.

A nép örömujjongásba tört ki meghallván a hopmester szájából: kilencvenkilenc. Bencének sikerült, de vajon a király betartja– e az ígéretét?

A királykisasszony szemében boldogság reménytüze égett. Csak a vak nem látta, hogy tetszik neki a fiú.

– Ügyes legény vagy Bence – mondta a király. –  Népem megharagudna rám, ha most megmásítanám ígéretemet. Ha lányom is úgy akarja, ásó, kapa, nagyharang legyen meg a lakodalom!

Ugye nem is kell mondanom, a királykisasszony is erre a pillanatra várt, és boldogan nyújtotta kezecskéjét Bencének.

Talán most sokan azt gondolják, a leánykérőbe jött királyfi megharagudott, és hazaüzent édesapjának, hogy küldje a hadsereget! Talált ő feleségnek valót a várban, kinek nem kellett bebizonyítani, hogy kilencvenkilencszer bele tud rúgni a labdába.

Pár napon belül olyan nagy lakodalmat csaptak, hogy három éjjel, három nap tartott a vigadalom.

Képzeljétek el, én is hivatalos voltam a lagziba. A sok tánctól úgy elfáradtam, hogy szegény apámnak talicskával kellett hazatolni.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!