Képzeljétek el csak, gyerekek, egyik nap, amikor véletlenül felnéztem az égre, mit láttam. Magam sem akartam hinni a szemeimnek és füleimnek. Azt hittem, hogy csak álmodom az egészet.

Két kicsi felhő beszélgetett egymással. Tudjátok, olyan felhőgyerkőcök voltak. Akár te is lehettél volna Ákoska, vagy te Lillácska.

Ugye kíváncsiak vagytok, miről beszélgetett a két gyerek felhő?

Jól nyissátok ki fületeket, elmesélem nektek!

Az égen volt jó pár felhő. Ők lehettek a felhőszülők. Ez a két lurkó, jól láthatóan lemaradt a felnőtt felhőktől. Látszott, hogy valami rosszaságban törik a fejüket. Ott pusmogtak fent az égen. Halkan, egymás fülébe sugdostak.

─ Szökjünk meg! – mondta az egyik. – Amikor a felnőttek nem néznek ide, gyorsan egy szellő hátán elrepülünk.

─ Hová menjünk? – kérdezte a másik óvatosan, hogy szüleik meg ne hallják, amit kérdezett.

─ Körbejárjuk a földgolyót. Megnézzük a piramisokat, de akár elmehetnénk az Északi  sarkra is. Tudod, ahol a jegesmedvék élnek. Te már láttál jegesmedvét? Állítólag olyan fehér a bundájuk, mint a hó.

─ Még sohasem láttam jegesmedvét. Szívesen megnézném őket.

─ Na, látod, akkor meg, mire várunk? Röpüljük körbe a földgolyót! Jössz velem?

─ Mehetek, csak szüleink észre ne vegyék. Nagyon kikapok, ha elcsavargok.

─ Ne félj semmit, estére visszaérünk. Amire alábukik a hegy mögött a Nap, már itt is vagyunk.

A két gézengúz felhőcske kivárta, hogy szüleik nem figyelnek rájuk, s huss, felugrottak egy éppen arra jövő szellőre, és már el is tűntek a felnőttek szeme elől.

─ Hová parancsolják az uraságok? – kérdezte a szellő a két kicsi felhőtől.

─ Először vigyél bennünket Egyiptomba, ahol a piramisok vannak! – mondták. – Utána meg szeretnénk elmenni az Északi – sarkra, ahol a jegesmedvék élnek.

─ Ahogy kéri a kedves utas – válaszolta udvariasan a szellő és elindult Egyiptom felé.

Sokáig utaztak, mire meglátták a hatalmas piramisokat. A látványuk elbűvölte a két kicsi világlátót. Innen fentről talán még szebb is volt a látványuk, mint a földről. Órákig keringtek az ókor csodás építménye felett.

Egyszer csak nagyon melegük lett. Izzadni kezdtek. Pár izzadság csepp még az alattuk lévő homokra le is pottyant, amit a forró napsugarak azonnal felszippantottak.

Meg is ijedt a két kicsi felhő. Ha azonnal nem fordulnak, vissza kiizzadják minden éltető nedvüket, és itt pusztulnak.

─ Most pedig menjünk az Északi sarkra, ahol a jegesmedvék élnek! – adták ki a parancsot a szellőnek.

─ Jól meggondoltátok? – kérdezte kissé aggodva a szellő. – Az Északi sarkon nagyon hideg van. Ebben a könnyű kis felhőruhában megfagytok, és hópihénként hullatok le a jeges tájra. Én nem javasolnám, hogy most odarepüljünk.

A két kicsi felhő kitartott elhatározása mellett, és megparancsolták a szellőnek, hogy vigye oda őket.

─ Nem bánom, csak meg ne bánjátok – mondta és északra vette az irányt.

Ahogy repültek egyre hidegebb lett. Fagyos szelek borzolták össze a hajukat. Mindketten fázósan húzták össze vékonyka ruhájukat. Közben a táj is zorddá változott. Lent, alattunk eltűntek a szép lombos erdők, de egy idő után már fenyőfa sem volt látható. Madárdal helyett csak a szél fütyült bús nótákat, amelyek még félelmetesebbé tették az utazást.

A tenger befagyott. Igazából már azt sem lehetett tudni, hol van a szárazföld és, hol kezdődik a tenger. Váratlanul az egyik kicsi felhő felkiáltott:

─ Nézd, ott van egy jegesmedve!

─ Valóban – ujjongott a társa. – Milyen nagy állat. Olyan jó lenne felülni a hátára!

Megkérték a szellőt, hogy szálljon le a jegesmedvéhez. Az engedelmeskedett, de közben nem tetszően dunnyogta az orra alatt:

─ Csak meg ne bánjátok. Nagyon veszélyes állat a jegesmedve.

De ezeket a kicsi felhők meg sem hallották. Már nagyon fáztak, de a kíváncsiság még mindig erősebb volt náluk, mint az óvatosság.

Leugrálva a szellőről ott álltak a hatalmas állat mellett, aki éppen nem barátságosan fogadta őket.

─ Mit akartok? Miért jöttetek? Nem szeretem az idegeneket.

─ Csak fel szeretnénk ülni a hátadra – mondta a két megszeppent felhőgyerek. – Kérlek, engedd meg, hogy felüljünk a hátadra!

A kérés meglepte a jegesmedvét. Ilyet még senki, nem mert kérni tőle. Ha ember vagy állat véletlenül találkozott vele, mindjárt az volt az első dolga, hogy meneküljön. Ha ezt valaki elmulasztotta, az csúnyán megjárhatta.

De most itt ez a két kicsi felhő elbizonytalanította a félelmetes jegesmedvét.

─ Rendben, üljetek fel a hátamra! Teszek veletek egy kört az Északi  sarkon – egyezett bele a kérésbe és hagyta, hogy felkászálódjanak a fehér bundájára.

Szegénykék már annyira fáztak, hogy alig bírtak mozogni. Úgy gondolták tesznek egy – két kört a jegesmedve hátán és gyorsan hazarepíti őket a szellő.

Az Északi sark félelmetes állata cammogva elindult velük. Nem sokat láttak a tájból. Esteledett és a hó is nagy pelyhekben hullani kezdett. Ezenkívül akkor már annyira össze voltak fagyva, hogy alig éltek.

Talán meg is fagytak volna, ha szüleik nem kezdik keresni a két gézengúzt.

─ Hová lettek kicsike gyermekeink? – kérdezte majdnem sírva a felhőanyuka. – Hiszen előbb még itt játszottak mellettünk.

Felhőapuka idegesen kezdte keresni a gyerkőcöket. Mindenhová benézett. Kérdezgette a madarakat, hátha tudják, hová tűntek. Sajnos senki sem látta őket.

A felhőszülők nagyon megijedtek. Végül kétségbeesésükben a viharapóhoz fordultak. Pedig máskor mindig haragban voltak. Viharapó és társai gyakran megkergette a felhőket. Tépte, cibálta őket az égen.

─ Viharapó, - kezdte a felhőapuka – tudom, mi sokat veszekedtünk, de most mégis hozzád fordulok tanácsért. Hol lehetnek kicsinyke gyermekeink. Te sokfelé jársz, hátha láttad őket.

─ Igen láttam a két kicsi gézengúzt – válaszolta komolyan. - Felültek egy szellő hátára és először elrepültek Egyiptomba, majd onnét az Északi – sarkra. Most is ott vannak jéggé fagyva.

─ Jaj, Istenem! – sírta el magát a felhőanyuka. – Mi lesz kicsinyeimmel, ha nem segítünk nekik? Viharapó, kérlek, vigyél el bennünket az Északi – sarkra, hogy hazahozzuk szegénykéket!

─ Sokat veszekedtünk, de annyira nem lehet nagy a harag közöttünk, hogy ne segítsek – mondta megértően Viharapó. – Üljetek fel a hátamra egy, kettőre az Északi sarkon leszünk és megmentjük a gyerkőcöket.

Nem tellett bele néhány perc meg is érkeztek. Éppen időben, mert a két kicsi felhőnek nem sok kellett volna, hogy a fagy hópelyhet készítsen belőlük. Szüleik gyorsan felkapták őket és a következő pillanatban már repültek is vissza otthonukba Viharapó segítségével.

Amikor a két elkóricált felhőgyerek kissé átmelegedett, félve bújt anyjához és pityeregve kérdezték:

─ Ugye édesanyám, megbocsátasz, amiért engedély nélkül elcsavarogtunk? Ígérjük, soha többé nem teszünk ilyet.

Természetes, hogy megbocsátott. Ezen nincs, mit csodálkozni. Az  Édesanyák már csak olyanok, hogy megbocsátanak, még a legrosszabb gyermeknek is.

Itt a vége, fuss el véle! Aki nem hiszi, az járjon utána!

Kép: Boris Vanessza alkotása