A poros útmentén, az árokparton, egyik nyáron kinőtt egy kicsi, tűzvörös pipacs. Senki sem tudta, hogyan került oda?

Talán a magját a szél fújta az árokpartra vagy az is lehet, hogy egy kismadár ejtette ki a csőréből.

A poros útmentén, az árokparton, egyik nyáron kinőtt egy kicsi, tűzvörös pipacs. Senki sem tudta, hogyan került oda?

Talán a magját a szél fújta az árokpartra vagy az is lehet, hogy egy kismadár ejtette ki a csőréből.

Ezt már sohasem lehet megtudni. Ott állt egymagában és szomorúan nézte az úton elhaladó autókat.

– De jó lenne, ha egyszer én is utazhatnék! – sóhajtott fel és vágyakozva nézett egy elsuhanó autó után. –  Vajon hová megy az autó? Utasainak nem kell egész éltükben egyhelyben lenni. Mehetnek, ahová csak akarnak. Ellenben neki itt kell lennie, amíg csak el nem múlik az élete. Szirmai már most porosak. Pedig nemrégen bontogatta ki őket. Ezek az autók olyan nagy port tudnak verni, hogy sokszor órákig fuldoklik, mire kap egy kis tisztalevegőt.

A fűszálak gúnyosan nevettek rajta.

– Mi van, kicsi pipacs nem bírod a port. Pedig ez még nem is az igazi. Mi lesz majd, ha a szél is megélénkül. Akkor lesz ám hadd el hadd – vihogtak a fűszálak. –  Hogyan bepiszkolódik a szép, piros ruhácskád, ha jön egy hatalmas zápor. Ott ahol állsz, akkora pocsolya szokott lenni, mint egy nagy tó. Meglásd minden autó akarva akaratlanul beletrappol, és majd úgy beterítenek, hogy csupa sár leszel.

Szegény kicsi pipacs reszketett, amikor az égen sötét fellegek gyülekeztek. Rendszerint minden eső alkalmával éppen előtte volt egy hatalmas pocsolya. A kátyúban még száraz időben is büdös, piszkos víz csillogott, amint a napsugarak végigszaladtak rajta.

– Mi lesz a szép, piros ruhácskámmal, ha a sáros víz ráfröccsen? – siránkozott a kicsi pipacs. –  A tavaszi friss szellő szőtte, és a májusi harmatos reggel varrt belőle ruhát. Ilyen gyönyörű ruhája egyik út menti növénynek sincs. A vén eperfa is irigykedve nézi. Mit meg nem adna, hogy neki is ilyen pompás dísze legyen.

Nem értette, miért kellett ideszületnie. Társai az aranysárga búzatáblákon ringanak, s hallgatják a pacsirta dalát.

Rossz itt a poros út mellett. Állandóan autók dübörögnek el mellette. Nincs egy perc nyugalma. Még éjjel sem csendesedik el a világ. Milyen félelmetes és iszonyatos a nagy autók vakító fényszórója. Ha véletlenül el is bóbiskol, de a következő pillanatban a hatalmas robaj, majd vakító fény veri fel álmából.

Nem hiszi el, hogy a többi itteni virág, nővény megszokta ezt.

Igaz úgy tesznek, mintha őket nem érdekelné, ami itt zajlik. Volt egy nagyképű fűszál, aki azt mondta, hogy máshol nem is érezné jól magát. Az út mellett jó igazán az élet.

Nem tudta ezt elhinni. Bizonyára csak füllentett, s titkon ő is máshová vágyik.

A kicsi pipacsnak csak vágya volt, elkerülni innen. Mindig valami szebb helyről álmodott.

Álmaiban gyakran visszatért egy hegyoldal, ahonnan messze el lehet látni, ahol csönd és nyugalom van.

Hányszor könyörgött a szélnek, hogy röpítse el oda! Mibe tellett volna neki. De a szél csak nevetett. Az helyett, hogy elvitte volna jól belefújt a ruhájába majdnem leszakítva róla. Egy kicsit játszott vele, körbenyargalta, majd gondolt egyet és tovaállt, mintha ott sem lett volna.

Kit kérhetne meg, hogy teljesítse álmát? Tanácstalanul nézett körül. A többi nővény, még ha akarnának, akkor sem tudnának segíteni.

Különben is mind nagyon undok. Azon drukkol, hogy egy autó minél hamarabb lefröcskölje, és sáros legyen a szép ruhája.

Ő nem idevaló virág. Jól tudta ezt. Rossz helyre született. Mit lehet tenni? Várni és várni, hátha valami jó dolog történik

Sajnos napok múltával a remény egyre fogyott.

A szépsége sem tart örökké. Egy nap majd a csodás, piros ruhája lehull, s az enyészeté lesz.

Ilyenkor úgy érezte üvöltenie kell. Nem lehet ezt tovább tűrni. –  De ki hallaná meg? Senki. Nagy a zaj, az út menti nővények, fák süketnek tetetik magukat. Pedig magukban kuncognak a kicsi pipacson.

Múltkor is hallotta, sugdolóztak róla. Igaz nem értette mit, de látszólag jól szórakoztak.

Nem értette, mi rajta a nevetséges? Ő is csak egy virág, mint annyi más nővény a természetben.

Ennek ellenére mégis fekete bárány volt közöttük. Valószínűleg a szép, piros ruháját nem bírták elviselni.

Ilyen az élet, ha valaki egy kicsit is más, mint a többi, akkor mindenfélét kitalálnak, hogy kiközösítsék.

Ó, bárcsak, ne itt kellene élnie!

Váratlanul egy fehér személyautó fékezett le, közel hozzá.

Vajon, mit akarhatnak? Miért állt meg az autó?

Egy szöszke kislány szállt ki belőle. Úgy hét – nyolc év körüli lehetett. Édesapja követte, és egyenesen a pipacs tartottak.

A kicsi pipacs szíve nagyot dobbant. Izgatottan várta, mi fog történni. A vén eperfa is kíváncsian hajtogatta feléjük az ágait. Minden út menti nővény és virág felkapta a fejét.

Ritkán állt meg itt autó. Aránylag közel van egy falu, mindenki oda iparkodott, nem vesztegette itt az időt.

A kislány boldogan felkiáltott:

– Édesapám, nézd csak, milyen szép pipacs. Úgy örülök, hogy megálltál, és leszakíthatom. Hazaviszem és lepréselem. A tanító néni megmutatta, hogy kell lepréselni a nővényeket. Ugye segítesz? Bekeretezzük és kiakasztom a szobám falára.

A kicsi pipacs megrettent, és majdnem sírva fakadt. A mellette álló vadcsalánban még lappangott némi jóindulat. Halkan a fülébe súgta:

– Örülj neki, te mamlasz! Legalább elkerülsz innen. Bárcsak én kerülhetnék be egy kislány szobájába.

– Félek a préseléstől. Azt sem tudom, mi az? – szipogta a pipacs.

– Nem kell tőle félned. Ki lehet bírni. Lehet, hogy nem kellemes, de legalább örök életed lesz. Mi várna itt rád? Előbb – utóbb jön egy nagy autó, belehajt a sárral teli kátyúba, és oda a szép, piros ruhád. Fel a fejjel, kicsi pipacs! Meglásd, minden jóra fordul! Úri életed lesz.

A szöszke kislány szüleivel egy hegyoldalon élt egy komfortos családi házban. A lányka szobája ablaka festői tájra nézett. Ilyen szép tájat még festeni sem lehet.

A préselés után, ami valóban kicsit kellemetlen volt, sokáig kellett feküdnie egy nehéz súly alatt, de amikor kikerült alóla, egy hófehér kartonlapra fektették, amit a kislány édesapja ügyesen bekeretezett, majd kiakasztott a szoba legszebb falára, sok más képpel együtt.

A szobában körbenézve, nem akart hinni a szemének. Az ablak nyitva volt, és kellemes, friss szellő kacagott be rajta. A látvány egészen lenyűgözte. Mindig is ilyenre vágyott.

Messze a világ zajától, gyönyörű panoráma tárult eléje. Ennél szebbet még elképzelni sem tudott.

Többé nem kell félnie, hogy az autók lefröcskölik a szép, piros ruháját. Itt úgy élhet, mint egy király.

Álmok beteljesülhetnek, ha hiszünk bennük. Soha nem szabad feladni, amíg csak egy parányi élet is van bennünk. Remélni kell az utolsó szívdobbanásig.