Volt egyszer egy öreg király és volt neki egy felesége. Az országban mindenki nagyon szerette, mert igazságos, jó király volt. Csak egy bánat nyomta a lelkét. Nem volt gyermeke, aki folytathatta volna a királyi mesterséget. Búsultak is ezért reggeltől estig és estétől reggelig. Hiába volt mindenféle praktika, jó tanács,nem született gyermekük.

Egyik nap egy ráncos, vén anyóka tévedt a várba és meglátta a szomorkodó királyi párt. Egy kis gondolkodás után ezt javasolta a királynak:

 –   Fenséges királyom, ha nem sértem meg kegyedet és feleségét, azt javaslom, ha gyermeket szeretnének, akkor a feleségével süttessen saját kezűleg egy cipót. Mindent csináljon úgy, mint a faluban lévő asszonyok! Ha csak valamit is elront, soha életükben nem lesz gyermekük.

A király és a felesége nagyon furcsállta, amit az öregasszony mondott. De annyira vágytak egy kicsi gyermekre, hogy még ezt is megpróbálták. Igaz a király felesége még sohasem sütött kenyeret. Kénytelen volt először megtanulni a falu asszonyaitól a kenyérsütést.

A fehérnépek meg is mosolyogták a király feleségét. Kezdetben olyan kétbalkezes volt, hogy tán még egy aprócska gyermek is ügyesebben tudta dagasztani a teknőben a cipónak valót. Sehogy sem állt kezére a munka. A feje búbjáig lisztes és ragacsos volt.

Végül aztán, valahogy csak megdagasztotta cipót és formába rakta, de akárhogy is gyömöszölte egy kevés mindig kicsordult belőle.

A tanítója azt javasolta neki, ezt a kis darabot csak úgy süsse meg jó lesz vakaréknak, amit majd odaadnak egy koldusnak.

A királyné berakta a megkelt kenyeret és a vakarékot a forró kemencébe és türelmetlenül várta, hogy, mi fog kisülni.

Telt – múlt az idő és egyszer csak elkészült a finom cipó. Már messziről lehetett évezni az illatát. Még a várban is a király bele leszagolt a levegőbe és elégedetten dörzsölte a tenyerét.

 –  Nemsokára fiam lesz – mondogatta a jelenlevőknek.  –   Lesz majd ifjú királya országunknak.

Mindenki nagyon várta a kis trónörökös érkezését.

Ellenben a kemencénél a királyné szomorúan konstatálta, hiába dagasztotta szorgalmasan a kenyérnek valót, állt hosszú ideig a forró kemence mellett, még sem lesz gyermeke. Bizonyára valamit elrontott és most már magtalanul kell leélniük a hátra levő életüket.

Az asszonyok vigasztalni próbálták, de nem sok sikerrel:

 –  Ne búslakodjon fenséges királyné! Majd csak lesz valahogyan. Úgy még nem volt, hogy ne lett volna. Nézze a jobbik oldalát, saját kezűleg sütött egy szép cipót. Majd a várban megeszik a királyi fenséggel. Legalább nem dolgozott hiába,

De ez nem vigasztalta meg, sőt még szomorúbb lett. Könnyes szemmel elindult haza kötényében a cipóval.

 –  Jaj, fenséges királyné, ezt a vakarékot itt ne hagyja!  – szólt utána az egyik asszony.  –   Adja oda egy koldusnak! Mi is így szoktuk csinálni.

A királyné eltette a vakarékot és visszament férjéhez a várba, aki már messziről látta, hogy baj van és lóhalálában sietett a felesége elé.

 –  Édes uram, királyi fenségem, nem lehet nekünk gyermekünk. Nem mondott igazat a vénasszony. Pedig hidd el annyira igyekeztem, mindent úgy csináltam, mint a többi asszony. Ver bennünket az Isten. Nem tudom, mi lehet a mi nagy bűnünk – lamentált keserűen a királyné.

Mire a király mérgesen ráripakodott.

 –  Hallgass, te asszony! Elég legyen a siránkozásból! Hiszen a kötényedben egy fiúcska gügyürög.

A királyné kíváncsian szétnyitotta a kötényét és meglepődve látta, hogy a vakarék helyén egy aranyos baba rúg kapálózott, mint egy lovacska.

Ennél nagyobb boldogság nem is kellett a királynak. Olyan boldog volt, mint még soha. Legszívesebben örömében felugrott volna az égig, de hát mégis csak ő a király és így viselkedni az ország emberének nem illik.

Azonnal rohantak vissza a várba, hogy köszönetet mondjanak a vénasszonynak. Felforgatták az egész várat, de sehol sem találták. Eltűnt, mintha ott sem lett volna. Pedig a király elhatározta a vár felé menet, hogy jótevőjüknek berendeznek egy kényelmes szobácskát és élete végéig úrimód élheti életét és semmiben sem lesz szűkében.

Senki sem tudta, hová ment. Még csak el sem búcsúzott.

Mit lehet ilyenkor tenni? Az életnek menni kell tovább. Főleg, ha egy szépséges királyfiról van szó.

Évek múltával a vakarékból lett királyfi felcseperedett és, amikor betöltötte a huszadik életévét édesapja átadta neki a koronát és ettől kezdve ő uralkodott az országban. Szüleik meg boldogok éltek, míg meg nem haltak.

Itt a vége, fuss el véle!