Kép: Googel képek sorozatból

mese folytatás.

Volt egyszer egy király, kinek nem volt gyermeke. Kiment egy reggel a királyné, és a harmatos réten sétálgatott. Odajött hozzá a harmat-tündér és azt mondta neki:
– Ne búsulj többé, menj haza, lesz egy fiad, akit mától, Harmatfinak hívj, mert azt akarom, ne haljon meg úgy a király, hogy nincsen utódja Örült a királyné, meg nem is, mert azt gondolta: „Istenem, egy harmatfiú? Milyen lehet az?”
– Látom nem örülsz, pedig ő lesz a világon a legjobb királyfiú, de mivelhogy kételkedsz ebben,  attól tartok, a tükrök szelleme, ártani fog neki....
- Tovább ne mondd, – rémült meg a királyné – inkább mindent elhiszek, csak neki ne essék baja.
Akkor a tündér eltűnt, noha még akart mondani valamit, de soká amúgy sem tartózkodhatott a réten, mert már kelt fel a nap.
Hamarosan híre ment, hogy a királyné gyermeket vár. Volt nagy öröm a palotában. Fel is nevelték szépen, úriasan járatták, de Harmatfí egy idő után elkezdte mégis levetni szép ruháit és a csavargók ruháiba öltözködött. Az egyik nap a királyné nagyon bánatos lett, egész nap szomorkodott. Látta ezt a fiú, és faggatni kezdte,
- Anyám, édesanyám, miért szomorkodsz, hisz én mindig melletted vagyok.
– Jaj fiam megtudtam, csavargók ruháiban szoktál titokban kószálni, bizony félek, hogy elcsavarogsz valamerre.
Éppen akkor lépett be a király, aki nagyon büszke ember volt, noha már kezdett őszülni, mégis azt hitte száz évig is övé lesz a trón. Hallotta a királyné panaszát és közbevágott:
– Mit kell annyit jajgatni, ha a fiúban csavargási hajlam van, hát el kell engedni, menjen, csavarogja ki magát, mert aztán, ha király lesz, akkor már nem lesz erre ideje. Jobb, ha ma indulsz fiam. Eredj, öltözz! Bújhatsz  tőlem amilyen ruhába csak akarsz, minek kell mindentől remegni, királyné, miért félsz ennyire? Hisz a fiad már nagykorú, megvédi ő magát, ne aggódj emiatt.
Persze a királyné még jobban bánkódott, de a király nem vette komolyan.
– Ugyan már, királyné asszony, ne lássalak bánkódni. Szép nagy fiút adott nekünk az ég. Legyünk hálásak, örüljünk, hogy van akire hagyjuk az országot...-
- Ha fenséged világgá küldi, ki tudja visszatér-e valaha? – rebegte a királyné, de szerencsére senki nem hallotta.  Ment a két szolgával a fiú, beöltözve csavargó ruhába, tekergett kedvére a nagyvilágban. Egy szép napon a szomszédos király palotája felé haladtak éppen, amikor két részeg kilépett a kocsmából, és el akarták egymást tángálni. Harmatfi is megállt, hogy végignézze a csetepatét, Azt mondta akkor az egyik a másiknak:
– Olyan gyenge vagy, mint a harmat, hogy mersz te vélem kiállni? Nem hallod, kotródj előlem!
Több se kellett Harmatfinak, még hogy gyönge, mint a harmat? Na, majd ő megmutatja, hogy a harmat nem gyönge és ment tovább elszántan. Onnan kezdve mindenáron katonának akart beállni, hiába próbálták lebeszélni a szolgák, hogy az nem királynak  való mesterség. Ő mégis béállt a szomszéd király seregébe. Nemsokára egy csatában a szolgái elestek a kemény harcban, ám ő megmenekült és  előléptették. Előbb kapitány lett, aztán ezredes. De büszke is volt, mert egyre erősebbnek érezte magát. Csakhogy hamarosan fogságba esett, és az ellenség nem bánt vele kesztyűs kézzel. Akkor kezdtek mindjárt eszébe jutni édesanyja szavai. Gondolkodott, hogyan szabadulhatna.  Éjjel  megjelent álmában az édesanyja, és a  királyné azt mondta neki: - Fiam, ne feledd, hogy te harmat-fiú vagy, és megmenekülsz.
Nyomban fölébredt és arra gondolt, hogyha feljön a nap, ő majd úgy elpárolog innen, mint a harmat. Úgy is lett,  az ellenség mire észbe kapott ő már árkon-bokron túl nevetgélt. Ment vissza a királyhoz, jelentette az ellenség hadállását. Akkor a király odaküldte katonáit Harmatfí vezetése alatt, akik legyőzték a kegyetlen király katonáit. Miután vége lett a harcnak, átadta kardját a királynak és elbúcsúzott, mert azt érezte, hogy haza kell mennie.
– Eredj fiam, de  tudd meg, hogy neked adtam az én lányom kezét, később gyere vissza és vedd el. Ne feledd, hogy várunk rád, nehogy meg tedd, hogy nem térsz vissza, mert abból háború lesz. Most már tudom kinek a fia vagy, Nem bújhatsz el előlem. Megértetted?
– Én meg, felség, csak kegyelmed tartsa a szavát. – felelte büszkén.
Amikor a király meghallotta, hogy kit akarnak hozzá adni, haragra gerjedt:
– Az én tudtom nélkül beleegyezésem nélkül? Azt már nem! Itt van fiam a királyságom, már ma trónra ülhetsz, de azt veszed el, akit én mondok, – jelentette ki az egész udvar füle hallatára.
- Ne ellenkezz apáddal, fiam – kérlelte az édesanyja is, aki attól félt, hogy a királylány miatt a fia újra útra kél. Vissza akarta tartani, azért mondta, és a fia, ezúttal hallgatott rá és azt mondta magában, „Egész életemben ellenkeztem szüleimmel, most az egyszer muszáj, hogy hallgassak rájuk, nehogy miattam meghaljon édesanyám, inkább elfogadom tanácsaikat.”
Hamarosan lagziba hívták az egész világot. Éppen kint volt egy harmatos hajnalon a lány és Harmatfiról álmodozott, amikor a hírnök átnyújtotta a meghívott.ű
– Miféle meghívó ez? Ki házasodik? – nézte a lány a kibontatlan levelet és eszébe nem jutott volna gyanakodni.
– Harmatfi házasodik, ó, felséges királykisasszony - válaszolta a szolga földig hajolva.
– Igen? És volt képe még meghívót is küldeni, mikor velem is eljegyezte magát? - sírta el magát a királylány, – Jaj, jaj, mekkora szégyen, jaj.
Ekkor megjelent a harmat tündére. Vigasztalni kezdte a lányt.
- Ne ríjj, ne ess kétségbe, Hajnalka, - mert úgy hívták a lányt. - Ne félj, mert van ám arra megoldás.
Azzal a kezébe adott egy tükröt. De nem akármilyen tükör volt ám az, mert aki abba belenézett, azt azon nyomban százéves homály vette körül, de úgy annyira, hogy száz év múlva, ha valaki rátalál és még aznap nem viszi ezt a tárgyat fel az üveghegyre, újabb száz évet kell várnia.
Örült a lány a bűvös tükörnek, hamar elküldte ajándékba Harmatfi menyasszonyának, de már el is kezdődött a lakodalom, mire odaértek ők is a messzi országból. Volt ott minden, sürgés-forgás, rongyrázás. De amikor kikiáltották, hogy mindjárt hozzák a menyasszonyt, elnémult mindenki. Várták, hogy bejöjjön, de nem jöhetett bé, mert éppen akkor találta meg azt a bűvös tükröt a sok ajándék között és kíváncsian belenézett, hadd lássa, abban is szépet mutat az ő képe? Hát megjárta, elhomályosodott körötte minden és mint aki eltűnt, ott  kesergett egyik sarokban, mert láthatatlanná vált és senki nem vette észre, hogy hova lett. Merre szökhetett meg? Persze Harmatfi sem akart szégyenben maradni, hamar odalépett Hajnalkához, az ő szerelméhez, ahhoz a másik királylányhoz és azt vette el feleségül. Volt nagy eszem-iszom, csak Harmatfi édesapja nem nyughatott. Hóna alá kapta a tükröt és elindult az üveghegy felé, de hiába igyekezett, a lova is vén volt, ő is már nagyon idős. Azt mondják, valahol odaveszett. A tükrök szelleme, nem a fiának, hanem neki árthatott, mert vissza soha nem tért.
Várták egy darabig, végül megsiratták, és éltek tovább békességben, ha meg nem haltak.