4. rész 

Amikor az álom és a valóság összeér

Álmainkat olykor sátánkötél köti gúzsba, az angyalok sem hallják meg hívó sóhajunkat. Vörös hajnal dereng az égen, csípős szél borzolja a fák lombját, pilláink alatt még futnak a képek.

Az idő repül a homok pereg.

Egy novellás kötet hever az ágy mellett. Este még olvasott belőle, majd álommanó érkezésekor a kezéből kiesett.

Nyújtózott még párat, aztán felvette és olvasni kezdte.

Örvény

A felhőtorony mögül, Holdanyó ezüst szekerének tükörképe csillant meg a szőke Tisza tükrében.

A támfalnak támaszkodva sorspoggyásszal megpakolva, egy asszony állt a parton, lába előtt körös-körül a latyakos avar. Fázott, bánattal bélelt vékony kabátját állig begombolta...

Hiába védekezett, a hideg és a rideg valóság átsüvített rajta.

Az évtizedek óta felgyülemlett bánat keserű piruláját ízlelőbimbói nem feledték, s sós könnyeivel elegyedve maró fájdalmat érzett a torkában. Megtépázott lelkébe hasított a cipőtalpa alatti kavics csikorgása, amint rálépett a hídhoz vezető keskeny úton.

A kandeláberek fényei kergetőzve játszottak a hullámokban, majd örökre elvesztek a pillér melletti örvényben.

Vállai a nehéz teher alatt megsüllyedtek, kis bőröndje a földet súrolta. Lábai remegve rogyadoztak a fáradt test alatt.

A csillagok visszahúzódtak félelmükben, s éjkirálynő egyre sötétebb lepellel takarta be az eget. Felvonszolta magát a hidra vezető grádicssoron. Árgus szemekkel pásztázta a folyót, a legnagyobb örvényt kereste. Nemsokára meglelte az utolsó pillér alatt. Egy ágacska éppen haláltusáját vívta, majd eltűnt a fekete tölcsérben, a tölcsér beszippantotta.

Megérkezett, megtalálta, amit keresett…

Sorspoggyászát válláról leemelte, bőröndjét kinyitotta. Elsőként a csalódások kerültek a kofferbe, a fájdalom követte, végül, a pótcselekvésekkel enyhitett életszépségeket is belegyömöszölte. Amint végzett vele, bereteszelte a zárat, vett egy mély lélegzetet és megpróbálta felemelni a pakkot. Maga is meglepődött, olyan könnyen megbirkózott vele. Egy jól irányzott dobással a folyóba vetette, ahol pár pillanat múlva az örvény-tölcsérben eltűnt örökre.

Felnézett az égre, éjkirálynő lecserélte fekete bársonyát szikrázó csillagos kelmére.

Az asszony remegése elillant szégyenében. Megbocsátás költözött a lelkébe, és a szeretet lángja gyúlt szívében.

Éppen a kabátját gombolta, amikor vállára terítette a REMÉNY a jövőből szőtt szálakkal díszített aranyszegélyes zöldpalástját.

Így ért véget a történet.

Jelen életében pont itt tart, bezár, lezár, rég-, és közelmúltat egyaránt, újra kezdi élni az életét a lélekkolostor titkai között.

Az út talán még hosszú előtte, de amikor az álom és a valóság összeér, megérkezett a célhoz.

5. rész

A kavics

 A lélekkolostorban olykor megáll az idő.

A lélek elcsendesedik, lelassulnak a képek, élénkülnek az emlékek. Átok vagy áldás a jó emlékezőképesség nem tudni. A rossz emlékeket kirostálja az idő.

Amint sorsvonatunk áthaladna egy állomáson, leszállunk és megpihenünk. Ott már nincsenek kérdések, „miért” vagy „mi lett volna ha…”, elfogadóvá válunk, így van ez rendjén. Az egészséges lélek tudja, megérti, amit ebben a testben, ebben az életben kell megélni, benne volt a saját tantervében. Cselekedetei, döntései saját felelőssége. Senkit nem hibáztathat.  

Minden találkozásoknak célja van. Gondoljunk bele, lehet e véletlen két ember találkozása?

Pont ott, épp akkor, - talán mindkettőjük számára ismeretlen helyen összeér az útjuk? Azt mondják a bölcsek, a lélek fent dönti el kivel, hol, mikor és miért találkozik. Minden embernek fel kell nőni, hogy ezt megértse értelmezze, elfogadja.

Múltat tisztelni kell, megköszönni mindazt, amire a jelenben megtanított, mert jövőt is ebből építhetünk.

Most kérdezhetné valaki, hogyan, amikor ott sérült, ismerte meg a pokoljárás minden fájdalmát? Fiatalom, pár évtizede még én sem tudtam volna a választ.

Ma próbálom érteni, megfogalmazni és megszeretni annak minden napját, mert az a rettenet volt a lámpás.

Van egy barátom, nagyra tartom bölcsességét ő tanított meg arra, hajtsak egy lapot félbe. Egyik oldalra írjam le mi a problémám, másikra mit tehetnék érte. Mire a lap végére érek, meg van a megoldás.

Barátság az ember életében a legfontosabb, kell, hogy legyen egy valaki, akiben megbízhat, kérdezhet, kérhet. Természetesen ennek kölcsönösnek kell lenni.  Az ilyen minden esetben lélektalálkozás, nem kor és „nem” függő. Azt mondják a sírig tartó barátságok is fent köttetnek meg két lélek között. Hogy mikor találkoznak, attól függ, mikor érnek meg ebben az életben a találkozásra. Különös kapcsolat ez, elválaszthatatlan, széttéphetetlen szálak kötik őket össze. Az is lehet, hogy lélektársak, karmikus közös utakat bejáró, egymást segítő szövetség az övék. Közös karmát az asztrológia egymásra vetített képletéből mindenkor kiolvashatjuk. A lélektalálkozást mindenki felismerheti.

Egy példát leírok, ti is követhetitek.

Amikor egyikük napjában van a másik holdja, ez bizony egyértelmű. Ha mindkettőjük holdja azonos jegyben van, ez erős lélekközösség.

A Hold a lélek principiuma.

Következik a Kyron, nézzük találunk e együtt állást? Ha igen ez mutatja a karma célját.

Ezt követik a sárkányfejek, amennyibe egy jegyben találhatók, akkor ez bizony nem egy életben-i találkozás, hanem a beteljesedésig folytatólagos.

Amikor ezeket látjuk két ember életében, még van dolguk bőven egymással. A holdak megmutatják a későbbi utat. Gyakran láthatjuk ezt a képletet tartós, szoros, bizalomra épülő barátságokban, kapcsolatokban.

Így van ez minden „igaz” barátságnál, szerelemnél.

Amiről még érdemes beszélnünk a csoportos karmáról. Ez jelen van minden „zárt” közösségben. Ide soroljuk a tartós lakhatású intézményeket, intézeteket, kollégiumokat, laktanyáka, kolostorokat, egyházi és civil közösségeket, táborokat, lágereket, börtönöket.

A lélek csendje c. könyveben írtam erről, saját életélményemet bemutatva.

Mióta beköltöztem az idős otthon nyugdíjas ház részlegébe a 3 emeletére, találkoztam jó pár emberrel, akikkel már „régről” ismerjük egymást. Minden esetben ezt megérezzük, vonzás vagy taszítás formában amint olyan közelségbe kerülünk, hogy energiacsere jön létre. Pár ilyen felismerést a liftben éltem meg.

Született képességem, Teremtőm ajándéka, a szemmel történő „beszélgetés”. Rá is „kérdeztem, a választ megkaptam”. Természetesen ez a lélek titka marad számomra. Senkit nem hozhatunk olyan helyzetbe, hogy hitének, esetleg értékrendjével ellentétes tényeket közöljünk. Viszont, hiszek abban, hogy az erre érzékeny emberek lélekantennájukon fogják a jeleket és a felismerés bennük is felsejlik.

*

Voltak páran, akik olvasták a A kavics c. -régi írásomat, és nagyon komolyan elmondták, ők valóban látták a kavicsban a monogramjukat. Ez is lehet felismerés? Igen, az ilyen apró kis csoda a legszebb bizonyíték. Ha a végére értél a történetnek csuk be a szemedet, nézd meg te is a „kavicsodat”.

A kavics

Aranyfény ruhájában tündökölve érkezett a hajnal. Gyöngyharmatot csókolt az ébredő fűszálakra. A zsalugáteren beszűrődő fények pajkosan játszottak az asszony lepedőjén.

Rácsodálkozott a táncoló árnyakra, és nagyot nyújtózott. Ropogtak az ízületei, és a gerince kiegyenesedett. Frissnek, s vidámnak érezte magát. Sejtette, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. Dudorászott a zuhany alatt, miközben a vízpermet lágyan simogatta testét, a lélek szárnyai útra keltek. E meghitt pillanatban szerette volna átölelni a világot. Bekapcsolta a gépét, hogy átnézze a levelezését. A monitor sötét maradt, máskor dühöngött volna, de most nem zavarta. A reggeli relaxációba kezdett.

Betett egy CD-t. Csukott szemei előtt a színek fátyoltáncot jártak a zene ritmusára.

Képzeletet a valóságtól elválasztani euforikus hangulatban felesleges.

Így esett meg vele az csoda, hogy barna kis kavicsba töpörödve hagyta magát sodorni a kristálytiszta patakban. Élvezte a víz hűsét a rohanó sodrásban. Néha feltekintett a magasba, gyönyörködött a bárányfelhő nyájban, és az égi juhász felhő subájában. Vidáman görgedezett a folyó felé. Éppen loccsant készült, amikor a zene elhallgatott. Sajnálta, hogy kellemes útját megszakítani volt kénytelen.

Kinyitotta a szemét. A tér és idő üdvözölte.

Este gondosan előkészített kosztümjét, magára öltötte. Postára, bankba, és az elmaradhatatlan kirakat látogatásra indult. Az útjába eső ékszerbolt kirakatát a világért ki nem hagyta. Nem az arany, ezüst, és platina csodák vonzották, a színes kövekben gyönyörködött. Ametiszt geódák, apró zafírok, rubintok, smaragdok, no és a hegyikristály.

Útjának fontos állomásához érve, megállt. Elvarázsolta a pillanat, szemét dörzsölni kezdte a szemüvege mögött. Az nem lehet igaz, ott van egymagában díszítőelemként az a pici, apró kavics, amibe reggel beleköltözött és száguldott a kispatakban. Drága briliáns ékszercsodák között szelíden megbújva emelte a kiváltságok szépségét és értékét. Szíve nagyot dobbant, lábai az üzlet bejáratához osontak. Izgatottan a pulthoz lépett, és szinte könyörgőre fogva alázatosan kérte az eladótól:

- Azt a barna kavicsot kérem szépen, ami a kirakatban van.

Furcsán néztek rá, és egymásra a kiszolgálok, elmosolyogták magukat, mire az egyik így szólt.

- Szemben az eurós boltban tetszik kapni sokkal szebbet, dekor-kavicsnak hívják, zacskóban van.

- Köszönöm, de nekem az kellett volna, mert abban utaztam reggel, - suttogta zavartan.

Szerencse, hogy nem volt ismerős a boltban, futott át az agyán. Elszégyellte magát. Megköszönte a kedvességet és indulni készült.

- Tessék várni! - szólt a fiatalabbik, mosolyogva.

Kihúzott egy fiókot, markába vett egy csomó színes csillogó üveggolyót és feléje nyújtotta.

- Tessék választani. Ez nem eladó, de, ha örömet szerezhetek vele, ajándékozok Önnek párat belőle.

- Köszönöm, nagyon kedves, de nem kérem, azt a kavicsot szerettem volna. - ismételte zavartan, és hátat fordítva az ajtót kereste.

Alig várta, hogy megtegye azt a pár lépést, s elhagyja szégyenének helyszínét. Keze már a kilincset érintette, amikor valaki a vállára tette a kezét. Összerezzent és megfordult. Egy úr állt vele szemben, olyan ötven körüli lehetett. Ritkuló hajába ezüst csíkot mellírózott az idő hajszobrásza, szemének tiszta kékje zafírként csillogott, kissé szabálytalan hófehér fogai igazgyöngyként csillogtak, mint egy jóságos mesefigura, úgy nézett ki.

- Tessék helyet foglalni ott a sarokban annál a kis asztalnál, rögtön kiveszem a követ. Hallottam a beszélgetésüket, de olyan ötvösmunkát végeztem, amit nem hagyhattam abba.

Finoman az asszony vállán tartotta a kezét, és a kis faragott lábú asztalhoz vezette.

Egy perc elteltével nyitott tenyerében tartva átnyújtotta az értéktelen kavicsot.

- Tessék, eltenni, a cégünk ajándéka. - mosolygott szelíden.

- Köszönöm szépen, nem kívánom ingyen, ki szeretném fizetni.

- Az ajándékot nem szokás kifizetni. Annak idején én is egy kő varázsában éltem. Gyermekként sokszor láttam egy ékszerbolt kirakatában, álmaimban bejártam érte a fél világot. Vasárnapi sétánk során egy kirakatban megpillantottam, a szüleimmel megvetettem. Ma is itt hordom egy darabját ezüsthálóban fonva. Kezével felemelte a nyakában lógó smaragd medált. Gyönyörű darab volt, egyszerűen csiszolva, még is ezerszám szórta a sugarát. Az asszonyt meghatotta a smaragd története. Megköszönte az ajándékot. Féltett kincsét a táskájába rejtette, hálásan nézett jótevőjére.

Miután elköszönt boldogan folytatta útját. Zavarának sötétpiros rózsapírját a hála és öröm hamar elhalványította. Otthonába érve szerzeményét azonnal kibontotta, tapogatta, megforgatta párszor, nem győzött betelni a látvánnyal. Egyszer csak észrevette, parányi betűk rajzolódnak a sima felületen, s a barátok nevei monogrammá ölelkezve jelennek meg benne. Megértette miért volt más ez a nap, mint a többi, mert a legnagyobb kincsét találta meg!