2 rész

Miután a lélek döntött, az anyag is alkalmazkodik az élethez szükséges feltételekhez, folytatja útját. De vajon felismerjük e, hogy szívünk új dobbanásában egy új „élet” kezdődik. Átrendeződnek az étékrendek. Lecsendesednek a hullámok, a türelmetlenséget felváltja a csendes várakozás, már semmit sem akarunk mindenáron. Főleg nem azt, ami nem lehet a miénk. Elfogadjuk azt, amit nekünk szánt a Teremtőnk. Legyen meg az Ő akarata, hiszen egyedül Ő tudja mi a jó nekünk, mi szolgál bennünket.

 Ebben a kegyelmi állapotban visszatérnek a gyermeki énünkből fakadó apró csodavárások, őszinte, barátságra vágyó találkozások. A gyerekek összevesznek, de kicsi lelkükben a harag nem fészkeli be magát, gyorsan felejtik a sérelmeket, s kacagva ölelik át újra egymást a legközelebbi viszontlátáskor.

Mi felnőttek pedig napokig, hetekig, évekig, évtizedekig vagy egy életen át cipeljük sorspoggyászunkban a vélt vagy valós sérelmeinket. Kell egy tragédia, halálközeli állapot, hogy felismerjük gyengeségeinket és elengedjük mindazt, ami nem szolgálja az egészségünket, sőt előre nem látható akadályokat görgethet a lábunk elé. A fel nem dolgozott veszteségekkel nem tudunk mit kezdeni.  Egy idő után magunk is szeretetlenné válunk.

A megoldás tétele benne van a sorskönyv tematikájában, csak mi nem lapozunk bele.  

A fejlett lélek nem ítélkezik, elfogadja azt az isteni igazságot, hogy a lélek teremtésekor megkapott tisztaságát megőrzi ezért lehet örökéletű. Földi küldetésekor tanulófolyamatként önként tervezett környezetet teremtve önmagának, cselekszik. Ezért nem mosható össze a cselekvés és a lélek tisztasága, kölcsönhatásként.

Életeken átívelő új feladattal születünk le. Képzeljük el, ha egy katona a háborúban a fegyverét használva emberéletet olt ki, akár saját védelmében, vagy parancsra, a lelkét örökre vérrel szennyezi be? Nem! A lélek tiszta marad, nem vérrel szennyezett.

Az ember cselekedete a körülmények hatására valósul meg, olykor saját akarata ellenében. Valószínű csoportos karmája lenyomatot képez és majdan cselekedetét egy másik környezet, vagy életterv alapján megváltja.  

Megítélni bárkit Isten feladata. Mi nagyobb bűnt veszünk magunkra, ha helyette ezt tesszük. Egykori szépemlékű, gyóntatópap -családtagom- minden szavára emlékszem, amikor ezeket tanította nekem.

Akkor még nem értettem az isteni törvények minden passzusát, ma már igen.

Éppen ezért még véleményezni sem szabad senki cselekedetét sem jelenben, sem múltjában.

Minden ember indul valahonnan, és érkezik valahova, a köztes utat részben szabad akaratával leszületése előtti -tanuló terve- szerint. Ez az ő útja, egyedül az övé.

Senki életét nem élhetjük, azt sem tudhatjuk, melyikünké a jobb.

Az ember szorgalmát, felelősségét, nem csak a szülői mintából meríti, hanem a saját akarata, habitusa szerint valósítja meg. Pont ezért ne keressük senki életében a mi szokásainkat, ne adjunk tanácsot, mert evvel beletenyerelünk a másik ember életében.

 Fogadjuk el és tartsuk tiszteletbe embertársaink értékrendjét, szokásait.

Minden embernek joga van a saját életét úgy megélni, amiben elégedett és boldog lehet.

Amint felismerjük magunkban is ennek az igényét, és az erre való törekvésünket, azonnal megszűnik a másokat bíráló szándék.

Egy barátságnak is az első feltétele, ebből születik a bizalom, ami összekovácsolja két ember akaratát, kapcsolatát és teszi megbonthatatlan szövetséggé! Az igaz barátságok alappillérei ezekből épülnek.

Folyt.köv.