Távolodva közeledni

Az élet nagy rendező. Amint megszületünk kiosztja a szerepeket. Elsőfelvonás a gyerekkor, ami meghatározza egész életünket.

Szülői minta… Az énséma pillére.

A gyerek lelki fejlődésének a „leckéje”.

Hogy ez mennyire igaz, szemünk előtt a bizonyíték.

Valamikor régen, egy kicsi vályogház konyhaasztalánál nagyobb döntések születtek, mint a parlamentekben, közös problémamegoldódó képességgel, mindenre találtak megoldást, ami nem széthúzáshoz, hanem még nagyobb összefogásra ösztönözte a családot. mindenhol akadnak nézetkülönbségek, akkor még az alázat és nem az egó ült az asztalfőn.  Ezt nem nézte jó szemmel a rendszer, mert a gyenge mindig az erőstől fél. Szétzilálni igyekezett, nem tudott mit kezdeni a hitben, szorgalomban példás „józan paraszti gondolkodással. Gyurmaemberekre, feladatokat végrehajtó vidám rabszolgákra volt szükség, a hatalom fenntartásához.

A demoralizáló, többgenerációs együttlakás felszámolása ördögi terv volt. De, talán sokan nem ismerik ez hogyan működött. Amikor egy családban eljött az idő a gyerek házasodott, a szülők átadták a tisztaszobát a fiataloknak. Az első gyerek megszületéséig együtt dolgoztak. Több kéz, több munka. Mikor megérkezett Isten ajándéka, változott a felállás. A nagymama volt a kicsivel, a „nagyok” együtt húzták az igát, hogy gyarapodjanak, a fillérből forintot termeljenek, legyen majd a kisjövevénynek tartalékja, ha majd önálló életre érik. A csöppség a nagymama bölcsességét együtt szívta magába az anyatejjel. De! Honnan volt annyi tudás a sokszor alig iskolázott parasztokban, kérdezhetné bárki.

A „véleményformáló, megmondó emberektől” mentes hétköznapokban, az egymásra figyelés, a másik meghallgatása, tisztelete építette tapasztalatokból. Ezeket adták tovább. Egyszer megkérdezte tőlem valaki, kissé gúnyosan, amikor erről beszéltem: azok a gyerekek olyan kora vének voltak. A válaszom ez volt: a tudás és bölcsesség érleli a lelket, ezt nem tudhatják azok, akik nem ismerik fel ezeket az emberben.

Az „életegyetemet” így járták ki őseink.

Az Úr napján felöltötték ünneplőjüket misére indultak, ahogy haladtak a poros úton a tanyákból egymáshoz csatlakoztak. Beszélgettek, átadták egymásnak a heti történések tapasztalását, így segítve egymás munkában, fejlődésben. Ismeretlen volt a rivalizálás, a nekem több kell, ami egyiknek nem termett adott a másiknak. Ezeket a szívességeket cselekvő szeretetben, nem pénzben mérték. Mikor eljött az aratás egymásnak segítettek, napraforgót verni, paprikát fűzni, libát fosztani. mindeközben az egymásrautaltságban barátság, komaság született.

Mise után hazafelé, pedig a szentbeszéd volt a téma, annak minden részletét átbeszéltek, levonták a következtetéseket,

Így töltődtek figyelemmel, értelemmel, bölcsességgel.

Akkor még, ha valami elromlott, megjavították, legyen szó tárgyról, érzelemről. Nem volt haragszomrád, nem hagytak tüskét a köröm alatt, másnap kellett a kéz a munka nem várhatott. Sebeket sem lehetett nyalogatni. Ha egy családtag megbetegedett, mindenki segített, ha meghalt, lekerült az asztalterítő, családja körében vettek tőle búcsút, ott virrasztottak a szomszédok is, osztozva a gyászolók fájdalmában. Természetes volt a születés mellett a halál is.

Nem kellett jelmez, nem játszottak szerepeket. Mindenki az volt-, lehetett, akinek Isten megteremtette. Az egymásnak teremtett lelkek olyan erős láncot kovácsoltak össze együtt, amit csak a demoralizáló társadalom tudott megbontani.

Tudták hogyan kell ezt csinálni, az emberekből hogyan tépjék ki a „családi gyökereket”. Megkezdték a vidék felszámolását. Épültek a panelek, galambdúcként elszeparált pár négyzetméteres helyiségekkel, mézes madzag a az állandó melegvizes fürdőszoba és a salak, hamu mentes radiátor szolgáltatta a meleget. Nem kellett lavór, vájdling, nagyfazék a befőzéshez, de még a megcsappant létszámú családi ebédhez sem. Annyit főztek, amit elfogyasztanak, a spájzszekrény kevéske polcain, tartalékolni sem lehetett.

Ahol nincs hely családi asztalhoz ülni, ott megszűnik az egymásért érzett felelősség, nincs közös „élet”. Konyhai pultoknál -aki éppen hazaér-, bekap valamit, aztán elvonul a kényelmes fotelbe a rádió-, később a tévé közelébe, és önálló -agymosó- tevékenység megkezdi hatását.

Ezekben az építményekben több generáció együttlakásáról szó sem lehetett. Úgy tervezték, hogy a gyerekek sem a szülők szobájába tartózkodjanak, saját „gyerekszobájuk boldog fogságában” különüljenek el. A távolságtartás legrafináltabb módja…

No, és az átnevelés első tematikája következett. „Ne tűrj, válj el, egyedül is képes leszel” … Gyereket szülni lánynak dicsőség, asszonynak kötelesség.

Az egyedül élő gyermekes anya belépett a mókuskerékbe.

Dolgozni többet, olykor bőröndös kapcsolatokba bonyolódva, -ahol nincs felelősség-, élte az életét.

És, van a gyerekkel? Nincs családi férfi minta, mert ugye egy idegen nem kezeli-, nem fegyelmezheti más gyerekét. A gyerek csak a kuszaságot érzi, nem éli meg az egészséges konfliktus kezelést a közös problémamegoldást. Ha nem érzi jól magát az éppen aktuális idegen társaságában, nyakában kulccsal irány a tér, hasonló sorsú gyerekek társasága, ahol még figyelnek egymásra. Gondoljunk bele, amikor azt látjuk a mai fiatalok félnek a felelősségtől, nem ismerik a férfi szerepeket az első konfliktus után menekülnek, mi pedig, nem értjük őket.

Pedig milyen egyszerű, hol tanultak volna „családban” élni? Megfordítani az idő kerekét nem tudjuk, Genderizált világunk pedig, pont azokat tudja beszippantani, akiknek az életét jól „megdolgozták” amikor elvették azt az életteret, amiben egészségesen fejlődhettek volna.