Lélekkolostor titka 

A kalapdoboz titka – Kagylógyöngybe zárt igazság 7. – Kata emlékére-

Búcsút int az este, hitből varrott takaróját magára húzva, imapárnára hajtja fejét a megfáradt test a sejtelmes éjben. Az Álomország városában egy elhagyatott háznak kicsinyke szobájában él egy asszony, kinek tépett múltjából a sorsrokkáján szorgos manók új szálakat fonnak, amiből tarka virágokat csennek titokban a jövő szőttesébe a kéknefelejcs csokorhoz.

Nesztelen csendben lábujjhegyen járják körtáncukat az óra mutatói. A csillagfüggöny még fényesen ragyog, Holdanyó szekere is lassan, méltóságteljesen suhan az égi sugárúton.

Egy ágyban pihen a jó és a rossz a bánat pamlaga most üresen hever a sarokban. Csak a Béke angyala van ébren, őrzi álmát a térnek és időnek a pihenő test fölött.

Az álomvilág színes udvarában a sorsasztalánál tort ül a múlt, jelen és jövő.

Heves vitájukat félbeszakítja a Szférák zenéje, a lélek hárfájának lágyan simogató dallamára megbékélve egymással táncra perdülnek.

A kirándulásnak a csillagfüggöny felgördülése vet véget, látni a messzeségben Holdanyó vágydarabokkal megpakolt távolodó szekerét és búcsút intő, fehér kendőt lebegtető kezét. A pirkadó hajnal köszönt be a tágra nyíló ablakon, meglibbentbe a tört fehér leheletnyi finom firhangot. A nap sugárecsetjével falra festi a csíkokat. A házkörüli parkban reggeli koncertjükre hangolnak a madarak.

A hajnalt felváltja a reggel, a fűszálakra apró csókot lehel a harmat. Ébred a természet vele az ember.

Álmából ébred az asszony, nehéz pillái oly könnyűnek tűnnek. Szereti a reggelt. Első pillantása az asztalra téved, a kalapdobozhoz. Fedelét sem tette vissza az este, mellete ott hever a megsárgult papír,

Kata barátnője gyöngybetűivel leírva miért szállt perbe Istennel. Izgatottan várta, hogy újra olvassa áldott emlékű barátnője kagylógyöngybe zárt igazságát.

Reggeli kávéját kezében a kézirattal kortyolgatta.

*

Az aranykalitka kényelmét, biztonságát addig élvezheti az ember, ameddig a múltat temetni tudja. Ez esetemben addig tartott, ameddig át nem keltem az Óceánon. Hiába volt palotám, s a gondolataimban megjelenő kívánságaim is teljesítve lettek, egyre többre vágytam, a lélek szabadságára. Amint megnyílt kalitkám ajtaja szárnyra kaptam, s mindennap messzebbre merészkedtem, míg nem ahhoz a parthoz értem, ahol egykor kikötöttem. Szemeim előtt felsejtett egy kép a messzeségben, amit sűrű homály fedett. Talán egy sziget lehet ott - tétováztam. Hajtott a kíváncsiság. Indultam volna, de törött szárnyakkal ekkora távolságot megtenni nem lehet. Léket kapott hajóm rég elsüllyedt, a tenger alján pihen, arra nem számíthattam. Itt kezdődtek a bonyodalmak, egyre jobban vágytam a szigetre, felfedezni annak minden zeg-zugát. Álmomban jöttek a képek. A szigeten egy ismerőst láttam, az egyetlent, az örök szerelmet egy kis lélek társaságában.

A férfi távcsővel kezében pásztázta a partot. Talán ő is engem keresett, - tettem fel a reményteli kérdést, ezerszer. A reggeli ébredés, a napi szolgálat, ami rám várt a betegek mellett, elmosta az álomképet. Vártam az estét, az éjszakát, hátha jön álomhajó, aki a titokzatos szigetre átkísér egyszer. Sokáig, nagyon sokáig hiába sóvárogtam, azonban, ahányszor imádkozni kezdtem a kis lélek mindig meglátogatott. Letörölte könnyeimet, megsimogatta a homlokomat, megcsókolta az arcom, majd a lelkem és visszatért a szigetre.

Ekkor fordultam könnyes fohásszal az Úrhoz, kérve, hogy csak egyszer, egyetlen egyszer találkozhassak velük.

Az Úr még soha nem hagyott cserben, meghallgatta kérésemet. Elvitt a sziget közelébe, egészen a partig, oda ahol a férfi várt rám a kis lélekkel egy a sziklatömb tetején, nem messze tőlem.

Integettek, de meg nem érinthettem őket, hangjukat sem hallhattam. A szívem szakadt meg a lelkem cserepei a tengerbe hullottak.

Évtizedeken át ezért perlekedek Istennel, nem tudom mi ez, ajándék, kegyelem vagy büntetés, átok? Aztán elcsendesedek, mert igazságtalan vagyok vele, a kérésem maradéktalanul teljesítette: „csak még egyszer láthassam őket” ezt kértem, nem azt, hogy beszéljenek, szóljanak hozzám, érinthessem őket.

Kalitkámat el nem hagyhatom, törött szárnyaimmal messze nem juthatok, csak a partról szemlélhetem a szigetet.

Amikor álomhajómmal eljutok a nem is oly távoli szigetre, ahol láthatom a sziget fái, zöld lombjai fölé emelkedő szikla tetején integetni őket.

Minden reggel eldöntöm, holnap nem megyek, amint rám köszönt éj és álomport szórnak, a szememre útnak indulok a sziget közeli partra.

***