FÉLHOMÁLYBAN                                                        

 

                                           

Ott ültünk némán, édes félhomályban,

Te elmerengve s égő vágyban én.

Álmod hová szállt s kié volt a vágyam,

Titok maradt az, szívünk rejtekén.

Talán a mult viharzott át előtted

S előttem halkan tűnt fel a jelen...

...Neked talán már bántó, kínos álom

S nekem már kínos vágy a szerelem...

 

Hidd el, mi csupán csaljuk a világot,

Arcunkon is hazug az ifjuság,

Én nem török le illatos virágot

S neked sem kell már soha mirtuszág.

Én az álmod szeretném visszahozni,

Te tán szivembe vágyat oltanál -

Küzdünk egymásért hasztalan, hiába:

Köztünk a multnak tiltó romja áll!...

 

 

II.                 

 

A szivedből egy-egy sóhaj

Átnyilallik a szivembe...

Egyedüli kincs tetőled:

- Amit adhatsz még nekem -

A szivedből egy-egy sóhaj...

 

A szívemből egy-egy sóhaj

Átnyilallik a szivedbe...

Oly kevés maradt a multból...

Amit néked adhatok:

A szivemből egy-egy sóhaj...

 

 

III.                 

 

Ne vádoljunk senkit a multért,

A vád már úgyis hasztalan.

Talán másképp lehetett volna, -

Most már... mindennek vége van!...

Úgy szeretnék zokogni, sírni

A sírra ébredt vágy felett, -

De ránézek fehér arcodra

S elfojtom, némán, könnyemet.

 

Várunk a csendes félhomályban

Valami csodás balzsamot,

Mely elfeledtet mindent, mindent

S meggyógyit minden bánatot...

Leolvasom sápadt arcodról

A rád erőszakolt hitet

És megdöbbenve sejtem, látom,

Hogy nem hiszel már senkinek!...

 

IV.                 

 

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,

Mi is tudtunk még hinni valaha.

Ami hevünk volt, mind elfecséreltük

S ami hajnal volt, az most éjszaka.

Te ott a deszkán ki nem oltott vággyal

Hamvadsz el lassan, némán, egyedül,

Én meg, szakítva emberrel, világgal,

Bolyongok árván, temetetlenül.

 

Nekünk is volt még fiatalos lelkünk,

Magasba vont és így - a porba vitt.

Megnyugvás útját epedve se leltük,

Szivünkből végképp elszállott a hit...

...Olyan a színpad, mint a lant világa,

Kifosztja lelkünk s lelket mégsem ad -

A boldogságért küzdtünk, mindhiába:

Boldognak lenni nekünk nem szabad!...

 

V.                 

 

Nem jó kép itt az »őszi napsugár«,

Mit mi érzünk, nem késő szerelem.

A szerelem nem szánalomra vár

S te szánalomból érzel csak velem.

Én reszketek egyedül elkárhozni,

Magammal vinném beteg lelkedet...

De végzetünkkel mindhiába küzdünk:

Nekünk  e g y ü t t  még halni sem lehet!...

 

Vissza a bloghoz

Új hozzászólás Frissítés