Megkezdtem 7. -új- könyvem szerkesztését, Lélekkolostor címmel

Bevezető

A lélekkolostor c. könyvem minden kérdésre választ ad. 

Itt már eltűntek a miértek, s mi lett volna, ha … soha meg nem válaszolható kérdések.

A múlt szép emlékei új színekkel gazdagodtak, míg a fájók megfakultak. Gondolataim már nem vágtatnak, mint vadkancák a prérin, hanem a bánatfák ölelésében csendes kis patakká szelídülve, medrében kavicsokat görgetve haladnak a nagy vizek felé. 

Múltat, jövőt felváltja a Jelen.  Ahol mindenki elfoglalta önként vállalt szerepét és helyét az élet színpadán.

Megérkeztem én is földi mennyországom Lélekkolostorába, az angyalok közé ... 

A lélekkolostor az egyetlen hely, ahol boldog vagyok.

Felismertem, hol a helyem, ezt már sohasem tévesztem el. Mások nekem szánt-, és saját magam szabta korlátokat tiszteletben-, és betartva, szabaddá vált a lelkem. 

Mióta készültem ide, magam sem tudom, talán évtizedek óta, ide vágytam. 

Hitemben megerősödve a szent kereszt közelében kegyelmi állapotba kerültem. Elmúltak a könnyes éjszakák, a hiány fájdalma is megszelídült, már csak lenyomatokban jelentkezik, olyanná lett, mint az amputált végtagok fantomfájdalma. Nem sokáig tartó, de mindig visszatérő.

A sorozatos elengedéseket megkezdtem, életajándékként megkaptam.

Az egészséges lélek szerettei-, barátai életének fogaskerekeiben "olajjá" válik, hogy még jobban-, és sokáig működjenek, homokot, kavicsot nem szór bele!

Lassan távolodok, tágulnak az ezüstszálak, tartanak még, de már nem gúzsba kötve, görcsös ragaszkodással, csupán egy baráti kézfogás erejével.

A hozzám tartozóknak, családnak, barátoknak itt vagyok és leszek az idők végezetéig. Nincs bennem más, csak elfogadó, befogadó státusznélküli őszinte cselekvő szeretet. 

Ma már nem várok, nem kérek senkitől semmit, csak adni akarok, magamból, annyit-, és addig, amíg tehetem.

 Karmát bontva a lélekkolostorban, lelkem szabad madárrá lett, aki reggelenként kirepül, eléri a lehetetlent, nincs tér és idő az elemek segítségével, minden akadályt legyőz, hegyeket mozgat, falakat bont, lélekben simogat, majd az est beálltával haza térve a nyugalom pamlagán, a béke párnáján álomra hajtja fejét.

A lélekmadár nem dalol már, de csendjében, felismeri a legszebb dallamot az, akinek a vállára száll.