Lélekkolostor

 Amikor felszálunk a végállomásra tartó szerelvényre, még nem tudjuk mi vár ránk.

Megérkezésem után, minden napi imáimban egyre gyakrabban éreztem késztetést megköszönni, hogy ide vezetett az utam. Ahogy teltek a napok, hetek kis apartmanom édes otthonommá nőtte ki magát.

Szükségem volt a külvilág zaját kizáró egyedüllétre.  

Gondolatrokkámon pörögnek az orsók, futnak a szálak, néhol akad egy-egy bog, vagy éppen elszakad, de mire fonál lesz belőle, gombolyíthatóvá-, alkalmassá válik az újélet szövetéhez.  

A parki kereszt tövében leltároz az ember. Mire a végére ér az évtizedeknek, rájön, semmi nem volt felesleges. A jó-, és rossz egyaránt életajándékként érkezett, mert általa lehettünk azzá. amik-, akik most vagyunk.

Talán azt is bevallhatjuk magunknak, nem a véletlenek sorozata vezetett ide, hanem a lélek tapasztalata.

Szeret engem az Isten! Így képzeltem el a végállomást, talán meg is terveztem, évtizedekig lappangot bennem a vágy …, amikor még meg sem épült az állomás, ahonnan elindul a sorsvonatom ebbe az irányba.

Lélekkolostor - nem rabság ez, dehogy a legboldogabb szabadság, amikor a lélek szárnyalhat, s eljut oda, ahol álmában már oly sokszor járt, de a földi valóság ezt tőle megtagadja.

Nincs magány, csak egyedül ébredés, mert, akinek megadatik, hogy esti ima után útra kelhet, az bejárhatja a nagyvilág minden zeg-zugát, átsétálhat a sziklákon, beton falakon, nem akad fenn semmilyen akadályon. Érinthet, őszintén beszélhet kérdezhet és válaszolhat, sírhat, nevethet, dalolhat, simogathat, dicsérhet, és ölelheti azokat, akiket meghív lelkének otthonába, nem társbérletet, hanem élethosszig tartó közös lakot biztosítva.

A végállomáson nincsenek játszmák, szerepek, őszinteség, cselekvő szeretet, béke van. Szeretteinkért érzett felelősség, naponta értük szóló ima …