Emlékképek

Gyertyafénynél emlékezve

Későre járt. Egyedül voltam, ültem otthon az asztalnál. A gyertya lángja árnyékot vetett a szemközti falon. Gyönyörködtem a fénytáncában. Gondolat-pókjaim csillogó hálót szövögettek a múlt selymes fonalából.

Alig lehettem pár éves, emlékszem, édesapámmal a vasárnapi mise után meglátogattuk öreganyámat, belvárosi aprócska szobájában. Nagyanyó kicsi volt és töpörödött, háta kissé görnyedt, mégis úgy mozgott aprócska lábaival, mint egy tűzről pattant menyecske. Gyík utcai családi házukat eladva, választotta a tenyérnyi lakosztályt. Kellett a pénz a gyerekekre.
Tengerész nagyapámat korán elragadta a halál, egy szakajtó gyereket hagyott maga után.

Róla nem sokat hallottam, csak a szerelmük kezdetének a történetére emlékszem és a síremlékére a temetőben, ahova magával vitt néha.

Nagymamám a hármas határmentén egy hajógépész negyedik Isten áldásként, látta meg a napvilágot Szörényváron, (Turnu Severinben). Okos, asszony volt beszélte a szerb és a román nyelvet, magyar anyanyelve mellett. Nagyon sokat mesélt édesapámékról, legtöbbet talán Paliról tudtam meg, aki meghalt a háborúban, majd Janiról, akit autóbalesete után utcára tett a családja. Természetes volt az édesanyának, hogy falatka otthonát megossza, egészen fia haláláig. Pár évvel későnn a közelünkbe költöztek, hogy segíthessen anyámnak.

Szorgalmas, dolgos asszony volt. Előrehaladott kora ellenére mindenkinek segített, akinek úgy hozta a szükség, hogy nem tudta egyedül elvégezni a munkáját. Nekünk mindig ő mosott. Szinte szertartásszerű műveletté nőtte ez ki magát akkortájt. Tavasztól őszig, bádogfazékban forrt a víz és a saját maga készítette „lúggal” és főzött szappanával tüntette el a legádázabb foltokat a ruhákból, apám hentes kötényéből.
A verandán az egyik teknőben gyúrta, sikálta az anyagot, a másikban öblítette, a harmadik nagy bádogtálban kékítőzte, keményítette.

Mosás után az udvaron, szemet gyönyörködtető szikrázó napsütésben hófehéren lengedeztek a szárítókötélen a lepedők, abroszok és munkakötények. A kelmék a lágy szellő simogatásának hatására, hamar száradtak és végül csontkeménnyé váltak a főzött keményítőtől. Délutánra vagy kora este göcsörtös ujjaival erősen tartva lengette a faszenes vasalóját, és gyakori spiccelések közepette ráncmentes kelme került ki a kezei közül. Minden alkalommal szigorúan anyámra hagyta, a holmi csak másnap mehet a szekrénybe.

A mosáshoz nagyon értett, szerette, néha dúdolgatott magában. Főzni azonban nem tudott a drágám, vagy csak mi nem szerettük, ma már nem tudom…

Gyermeki őszinteségemmel sokszor megbánthattam, valahányszor kinyilvánítottam nemtetszésem és szenvtelenül felemlegettem a másik nagyanyáméknál elfogyasztott mennyei ételeket. Mégsem láttam soha sértettnek, vagy haragosnak.

Az élet keményen bánt vele, nehéz sorspoggyászt rakott a vállára, meg is volt ennek minden jele, mély ráncokat szántott homlokára a fájdalom ekéje.

Soha nem hoztam szóba, mennyire szeretem, pedig hányszor megtehettem volna, amikor magához vont és megpuszilta a homlokom.

Ahogy nőttem egyre jobban kihasználtam önzetlen szeretetét, bármire szükségem volt és otthon nem kaptam meg, hozzá rohantam és kikuncsorogtam. Lehet, hogy utolsóját adta oda, még sem tagadta meg soha. Apám sokszor meg dorgálta ezért, talán ki is egyenlítette a „nélkülözhetetlen” tárgyaim értékét.

Természetessé vált a közelsége. Első áldozásom előtti napon, átugrottam hozzá, egy szál fehér gyertya mellett imádkozott. Akkor említette nekem, most már nagylány lettem, nekem is lesz szentelt gyertyám, amivel egyszer én is emlékezhetek, és meghívhatom magamhoz az előre ment szeretteimet…

Azon az estén újra éreztem mindig tiszta házi szappan illatú ruháját, miközben emlékeztem.

Talán nem is voltam egyedül a pislogó gyertyafényben?

Lélek Sándorné 2015. február 15.