Boris Vanessza képe

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem ötvenedik életévem után felgyorsult az idő, sebesebben peregtek az évek. Alig múlt el a karácsony és a szilveszter ünnepi kettőse, máris festettük a húsvéti tojást, tervezgettük a nyári szabadságot, amely pillanatok alatt eltelt, a gyerekek megkezdték az új tanévet, s mire az ezzel járó anyagi terheket kihevertük, máris mehettünk ajándékokat vásárolni és kezdődött elölről az egész.
Mire lett annyi időm, hogy a tükör előtt a fésülködés harminc másodpercénél többet töltsek, megjelentek arcomon azok a fránya kis ráncok a szemem körül és a szám sarkában. Az utóbbiak a nevető ráncok, nem is bánom, hogy jó kedélyemről tanúskodnak, csak elgondolkodtam, hogy vajh' lelkemen is megjelentek-e a korommal járó láthatatlan gyűrődések.
Látni a láthatatlant, nem könnyű feladat, ehhez nekem elég tehetségem nincs.
A választ a negyvenéves főiskolai találkozónk adta meg, mert szembesültem a többiek megöregedésével, súlybeli gyarapodásával, egészségügyi panaszaival.
Hanem a régi kollégisták krémje, mind az öten, egyből azon gondolkodtunk, hogy a hivatalos program után melyik kocsmába menjünk sörözni.
Az, hogy a cukros nem ihatott sört, csak bort, senkit sem zavart. Úgy beszélgettünk, azzal a hévvel, mint azt negyven évvel ezelőtt abbahagytuk, és négyórás kvaterkázás után megállapítottuk, hogy bár nagymamák és nagypapák vagyunk, a világmegváltó gondolatok továbbra is ott motoszkálnak a fejünkben.
Kit érdekelnek a ráncok, a csikorgó ízületek, ha szívünk hevesebben dobog, amikor szóba kerülnek a gondok, hogy mit kellene tenni a világ jobbítása érdekében.
Ám a világ nem hagyja magát, egy gond megoldódik, terem helyére másik kettő, s mi kapunk feladatok eleget.
Megállapítottam, hogy csak a testünk öregszik, de bévül, a lelkünkön, a világmegváltón, nincs egyetlen ránc sem!

2012. augusztus 23.