Erkölcsi üzenettel

Ha valaki kételkedne személyemben és az elmondottakban, felhatalmazom kilétem felfedésére - mondja Béla bácsi, akinek megjelenése, viselkedése, - beszédstílusa, idős kora ellenére - kifogástalan.

1938-ban hadnagyként végzett a Ludovikán. A következő évben már a békeállománnyal Kárpátalja majd 1940-ben Erdély visszafoglalásában vett részt. Ám a virágözönös bevonulást a benesi és sztalini mesterkedés könnyzáporrá változtatta.

1942-ben Ukrajnában sebesült meg, erkölcsileg egyenlőtlen küzdelemben. (Akkoriban még betartva az előírásokat, civilben nem lehetett fegyvert hordani illetve használni. Adott esetben a magyar tisztek hazamentek katonaruhát ölteni, hogy méltón vehessék fel a harcot ellenfeleikkel.)

1944-ben másodszor indult a frontra, a Kárpátok előterében. Mindenki tudta, azért kellett menni, hogy 1919. ne ismétlődjék meg! Ősz elején esett fogságba Szerednyén, ahol NKVD-s operatív tiszt faggatta. Béla bácsi egy idő után megkérdezte tőle: Önök  egyenlőséget hirdetnek, miközben mi, tisztek elfogadható ételt kapunk, a katonák viszont nem. Hogy van ez? Választ persze nem kapott, hiszen egyszerű propagandáról volt szó.

Később bevagonírozták őket és Galicíába irányítva, az új évet már az Uralban töltötték.

1947-ben háromszáz magyar tisztet hazaengedtek, az akkori német kancellár látogatása miatt, a többi létezését letagadták.

Az 1948-as Karácsony malterkeveréssel telt...

1949-ben a letagadott, magyar hadifoglyoknak lehetőséget adtak, hogy hazamehessenek, de Rákosi NEM-et mondott! Pedig a kósza hír hallatán, Béla bácsiék (az eredeti lészámuk tíz százalékával) menetkészen álltak. Így, 1950-ben Moszkvába, az elosztó börtönbe kerültek Magyarország helyett.

Béla bácsit a hadifogolyból lett guláglakót a Szovjet Katonai Törvényszék először halálra, majd 25 év börtönbüntetésre ítélte.

A politikai szél változásával azonban 1955. november 20-án Csapnál mégis átléphette a magyar határt. A fellobogózott vagont fogadók azonban így szóltak: "Ne nagyon örüljetek, hogy hazajöttök!"

Az akkori vezetés tett is róla, hogy ne legyen örömük. Előbb a nyíregyházi majd a jászberényi börtönben találták magukat. A megmaradt kétszázharmincötüket ugyanarról faggatták, amire a Szovjetunióban már ezerszer is választ adtak.

Béla bácsi 1956. júniusában a budapesti "Gyüjtőbe" került. Onnan is szabadult. Vagyona, a rajta lévő ruha volt, aminek zsebében egyetlen fillérke sem lapult. Mehetett, amerre látott. Szülei meghaltak, lakásukat szétbombázták. Mint ludovikásnak nem sok  esélye volt arra sem, hogy akkoriban kötelező egy hónapon belül elhelyezkedjék. Máspedig ha ennyi idő alatt nem talált valaki munkát, közveszélyes munkakerülés miatt visszakerült a börtönbe. Ezzel a tudattal baktatott a "Gyüjtő" kijárata felé, ami a temető kapujára nézett.

Csakhogy elétoppant valaki. Tizenöt éve nem látott menyasszonya volt, aki hosszú ideig azt sem tudta róla, éle-e. Ám valamilyen akkori csatornán megtudta, hogy hazajöttek. Attól a perctől kezdve készült Béla bácsi életének könnyebbé tételére. A Vöröskereszttől meleg sapkát, nadrágot s még annak idején Béla bácsiék lebombázott lakásából kimentett párt cipőt vette elő. Hazavitte, munkát szerzett neki.

- Ilyen asszony nincs több a világon., Nélküle nagyon nehéz lett volna boldogulnom. - mondja elérzékenyülve Béla bácsi, majd megkeményedve folytatja.

Igaz, ellopták a fiatalságunkat, a boldogságunk, nyugalmunkat, a tisztes megélhetésünkhöz való jogot, sutba dobhattuk azt a tudást, amit megszereztünk, de a hazáért harcoltunk, mert hazaszeretetre voltunk nevelve.

- Mindvégig azt vallottam és vallom ma is, üzenve a mai fiataloknak, hogy BECSÜLETÜNK ELŐBBRE VALÓ, MINT A JÓLÉTÜNK!