Kép: Google képek sorozatból

János döbbenten meredt a mellkasában rezgő hatalmas konyhakésre. – Miért? Ó! Miért?- nyögte, majd egy sóhaj kíséretében kilehelte lelkét.

Hogy miért, és hol történt mindez, sajnos nem fogjuk soha megtudni, mert történetünk nem Jánosról, és az ő tragédiájáról szól.

Kell egy terv, mielőtt lelépek innen. Iparkodom, de nem olyan egyszerű a helyzet! Ma találkoztam egy nénivel, aki pillepalackokat már nem gyűjt, csak sörös dobozokat, mert azokat könnyebb tömöríteni, és egy forinttal többet kap értük. Egyedül neveli az unokáját, aki elmebeteg, és 22 éves. Jól elbeszélgettünk, miközben kelt fel a nap, és csiripeltek a madarak a háttérben.

Szóval a terv! Érlelődik, de még semmi sem biztos, úgyhogy hagyjuk is a tervet!

A nő egyből meghalt, és teste tizenhat fele szóródott szét. A vonat csikorogva megállt, messze maga mögött hagyva a torzót. Majd nagy csend lett. Sokan leszálltak nézelődni, és a messzi távolban már hallatszott a rendőrségi sziréna fülsértő hangja.
A másik vonat várt. Az utasok ott is leszálltak, és nézelődtek, beszélgettek. Egy nő telefonált:- Úristen! Te is azon a vonaton vagy? Micsoda? A lábát keresik? Te jó ég! Ez borzasztó! Ugye nem mentél oda? Micsoda? Mindenki látja? Nincs letakarva? Te Úristen!

A kisfiú odament a kalauzhoz, és elmondta, hogy ő a Gyermekvasúton teljesít szolgálatot. A kalauz kifaggatta a jelzési képekből, és elégedett volt a fiú tudásával. Majd egyszer csak zöldre váltott a jelző, és elindultak a végállomás felé. A nő testrészei már le voltak takarva fekete fóliával, amikor lassan elmentek mellette. A kisfiú az ablakban állva integetett a komor arcú helyszínelőknek, akik nem integettek vissza.

A bagoly álmában nem gondolta volna, hogy egy ilyen remek röppályával fejezi be rövid földi pályafutását, gyönyörűen szikrázva, sűrű füstöt húzva maga után. A kalauz odarohant a füstölgő tollcsomóhoz, majd ránézett a mozdony áramszedőjére, és konstatálta, mindkettő halott. – Ilyen nap ez a mai- gondolta, majd felhívta az illetékest.

Egy morcos tekintetű úriember ment közben oda hozzá, és rámordult:- Intézkedett már?

-Ó, igen! Most épp az Elnökkel beszélek, utána hívom a Pentagont!

Az úr nyelt egyet, majd visszaült a helyére, és zord arccal bámult maga elé, míg a többi utas leszállt, és megcsodálta a bagoly összetöpörödött tetemét.

Eközben száz kilométerrel arrébb a Bolond a buszon ülve az ősz hajú nénit figyelte maga előtt. A néni minden fékezésnél, vagy kanyarnál a fejét csóválta, és kapkodva megtörülgette izzadt homlokát. Egyszer csak hátra fordult, és megkérdezte:- Maga szerint ez a sofőr tud vezetni? Nekem gyanús, hogy nem! Maga tud vezetni?

A Bolond megrázta fejét:- Nem lehet jogosítványom, tudja, bolond vagyok már hatéves korom óta! Próbálták kezelni, de nem sikerült.

- Ó! Értem! És ki kezelte?

- Nem tudom már! Tudja, nem jól működik az agyam!

- Képzelje! Én orvos akartam lenni, de végül is nem az lettem, de mostanában sok orvosi lapot olvasok! Rengeteget! Nagyon izgalmas!

- Azt elhiszem! No, asszonyom, minden jót kívánok önnek, én itt most leszállok! Viszontlátásra!

- Viszontlátásra! Önnek is minden jót!

A Bolond leszállt a buszról, miközben éppen lement a nap, és sorban felragyogtak a csillagok.

A kalauz és az utasok is épp azt nézték, milyen gyönyörű az ég. Hirtelen mindenki azt érezte, ennek a napnak pont így kellett történnie. Pont így.

A tervről majd legközelebb mesélek! Kívánjunk egymásnak addig is minden jót!