Caesar képek

Íróasztalom egyik fiókjának hátsó részében keresgélve leltem rá a gondosan átkötözött csomagocskára. Régi, a világ minden tájáról érkezett képeslapokat rejtett. Szétteregettem őket s találomra választottam közülük. A címzettek is elhunytak már, de egykori íróik tintával írt sorai élők, üzenetük ma is érvényes.

Felcsippentettem egy repedezett, halványodó szinű, büszke lovasszobrot ábrázoló lapot. 1913-ban "kis görög" aláírással adták fel Berlinben, a Lőcsén lakott Irénke úrhölgy számára, aki ezt olvashatta: "Itt sokat hallani Napoleonról... nagy tolvaj volt a kis öreg! Még Nagy Frigyes íróasztalának felső lapjából is kivágatta a festményt, barbár módon. Sőt, a Brandenburger Tor szobor alakját is magával vitte, jó, hogy magát a kaput el nem cipelte."

Hát igen! Később Szent Ilona szigetén nyilván volt ideje elgondolkodni azon, hogy megérte-e az egész. - gondoltam magamban, miközben egy mexikói öblöt ábrázoló lapot fordítok meg a szöveges részre. Semmitmondó üdvözlet áll rajta. Ám a kép láttán elképzelem az egykori tanulatan, többnyire börtönbüntetésük elől menekült, iszákos spanyol horda megjelenését a partoknál, amint rövid idő alatt elpusztítják az aztékok magas kultúráját, beolvasztott arany tömbökben szállítva hajóikon az egykoron csodaszép remekműveket. Mint ahogy erre a sorsra szánták az ezüstből készült vízvezető csöveket, földművelő eszközöket is. A rendkivül pontos csillagászati és egyéb tudományokat tartalmazó, pálmarost papírra írt könyveket pedig egyszerűen elégették. A "művelt" európaiak így sokáig nem is tudhatták mit pusztított el a horda. Pár évszázaddal később ugyan a spanyol nemzet szégyenének nevezték e korszakot, de mi lett ezalatt az aztékokkal...

Megvetve dobom félre a képeslapot és egy dél-afrikai után nyúlok. A női kézírás sűrű, apró betüs sorai még az appartheid idejében íródtak egy magyar barátnőhöz. Említést tett a sok vér és gyötrelem által felszínre hozott gyémántokról, ami már tisztán csillogott az angol ladyk nyakában. De hol vannak már az akkori, jólétben élt gyarmatosítók? Elporladtak, mint az általuk idő előtt halálba üldözöttek.

Egy másik Libanonból küldött képeslap szűkszavú üzenete sikeres üzletkötésről szól. A tengerbe süllyesztett, átlátszó falú mulatóhelyet ábrázoló képen még gondtalanul vigadó emberek láthatók. Nem messze onnan a lelőtt MALÉV gép már a tenger mélyén alussza örök álmát. A képen láthatók vagy nem tudják, vagy nagyon is tisztában vannak vele, hogy az egykoron Kelet Svájcának nevezett ország rövidesen romokba lőve hever...

A libanoni után egy zöld szinű libiai képeslap került a kezembe. A '70-.es évek aranykorában fürdött még  Kadhafi ezredes országa. Magyar mérnök derűlátón írt haza megdolgozott vagyonkája gyarapodásától. A sorok nem sejtetik, hogy rövidesen zárolt bankszámlával, egyszál ruhában menekülhetnek az országból a külföldiek.

Beletúrtam a laphalmazba. Rámeredek egy rossz érzést kiváltóra. A '60-as évek elején küldött lap Versailles Le Petit Trianont ábrázolja. Felismerem az írást. Az '56-ban elmenekült fiú Erdélyől Budapestre kényszerült édesanyjának üzente: "Drága Édesanyám! Szép ez a hely, de nagyon nem szeretem. Kézcsókom: Ödi."

Mit is szerethetett volna ott, ahol 1920-ban a tömeg számára beláthatatlan, a beavatottaknak belátható, a mai napig ható következményű döntést hoztak. A művelt fajankók, a civilizált Európa közepén ugyanazt tették, mint a műveletlen hódítók.

Összerázogatom, rendben visszacsomagolom a képeslapokat. Mára elég volt. Pihenjenek csak a fiók mélyén, rájuk borítot emlékfátyollal, amit bármikor fel lehet lebbenteni...