Boris Vanessza alkotása

Az afrikai harmincnyolc fokos melegben is úgy érzem magam, mint gyerekkoromban, amikor a téli fagyban, a falu egyetlen ÁFÉSZ boltja előtt toporogtam a sor közepén, várva, hogy megérkezzen végre a szállítmány és végre vehessek tíz deka vajat.

Nagy kincs volt a teavaj, mert drágának számított, ezért keveset rendelt a kereskedő, nehogy megavasodjon, mire vevőjére talál. Kevesen vásárolták, hiszen mindenki vágott disznót, évente nem is egyet, abból kitelt egész évre a zsír, amely a főzéshez kellett. A gyerekek is szerették a zsíros kenyeret, piros paprikával megszórva, vagy zsenge retekkel, hagymával megbolondítva, de azt ették a gyümölcshöz is, hogy jól is lakjanak vele.

Álltunk a bolt előtt, a jeges hidegben, a felnőttek beszélgettek, a gyerekek meg, otthagyva várakozó szüleiket, hógolyóztak. Nem vehettem részt a játékukban, mert elvesztem a helyem a sorban és akkor azután végképp nem jut a mannából.

Mindenki másra várt, mint az a felnőttek beszélgetéséből kiderült.

A patikusné egy kiló citrom megvásárlásának reményében lehelgette bőrkesztyűs kezét, mert fázott nagyon. Beszélgetni meg nem akart a pórnéppel, a barátnéja, a doktorné, meg éppen betegeskedett, nem jöhetett el a szokásos bevásárlásra.

Manci néni, a kenyérboltos kövér felesége, édesnemes pirospaprikát remélt venni, titokban, persze, mert az ura egyre csak nógatta, hogy nem a boltban kell azt venni, hanem, mint minden tisztességes parasztasszony teszi, magának kellene nevelni a kertben a paprikát, megszárítani és ledarálni, eltenni télire.

Nagyanyámnál kertjében léniával mérhető pontossággal elrendezve, egymástól optimális távolságra ültetett paprika palánták feszítettek, több sorban, végig az egész kert hosszában. Volt közöttük apró, gömbölyű, hosszú és hegyes, nagy, sárga húsú, kicsi, hegyes piros, amely ha megszáradt, pergamen vékonyra aszalódott, s azonnal tört, ha csak hozzáértél.   A paprikadaráló nagy becsben tartott háztartási eszköz volt, amelyhez nagyapa csak nagyanyám jelenlétében és felügyelete alatt nyúlhatott hozzá, javítási vagy olajozási céllal. Az unoka bátyámmal sokszor segítettünk a paprikadarálásban, hajtottuk a hatalmas kereket, amely majdnem nagyobb volt nálunk. Nagyanyám adagolta a paprikát, aszerint, hogy milyen őrleményt akart. Volt abban a téglavöröstől a világos pirosig minden árnyalat, a paprika fajtájától és előkészítésétől függően. Egyikhez csak húsa kellett, ki kellett az előkészítés során vágni az erét, kiszedni a magját. A másikhoz benne hagytuk, csak a csumáját vágtuk ki. Hol egész porfinomságúra őröltük, hol közepesre vagy éppen durvára állítottuk a darálót, attól függően, hogy nagyanyám milyen ételekbe tervezte felhasználni. Száraz helyen, vászonzsákokban, két évig is elállt.

A paprikaőrlés azon tevékenységhez tartozott, amelyhez a családon kívül másnak a jelenléte nem kívánatos, hiszen a jó piros paprika titkát egyetlen háziasszony sem akarta mással megosztani, úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére.

Szóval, ott toporogtam az ÁFÉSZ bolt előtt, már szomjas is voltam, meg éhes is, amikor a kettővel előttem várakozó Juliska néni, a cukrász felesége, odalépett hozzám, és a kezembe nyomta a zsebéből előkerülő, celofánba csomagolt, pontosan ötdekás selyemcukrot, amelyet Pista bácsi előző este készített, és reggel adagolták ki.

Rumos-kávés apró cukorka párnácskák voltak, aranysárga és barna csíkozással, amelyek úgy olvadtak a számban, hogy simogatták a szájpadlásomat. Készült az mentolos ízben is, csak az fehér-zöld csíkos volt és olyan erős, hogy könnybe lábadt az óvatlan, mohó gyerek szeme, aki első ízben kóstolta.

Láttam ám, hogyan készíti Pista bácsi, amikor apukám küldött neki egy üveg rumot, melyet a megyeszékhelyen vásárolt számára, mert aztán végképp nem lehetett kapni. A cukrász műhely a családi házuk mögé épített hatvan négyzetméteres épületben volt, ahová avatott emberen kívül nem léphetett be senki, Juliska néni is csak a nap végén, takarítás céljából. Mert ragyogó tisztaság kellett ehhez a munkához és naponta új fehér nadrág, köpeny és kötény, no, meg az elhagyhatatlan cukrász sapka. Ez utóbbit úgy szerettem volna felpróbálni, de nem mertem megkérni Pista bácsit, hadd próbáljam fel.

Vittem a rumot, ülj le gyerekem, oda, a kisszékre, most be kell fejeznem, mert forró az anyag és nem hagyhatom abba. Gyors kézzel gyúrta a majdnem forró felolvasztott alapanyagokat a vastag márvány asztallapon, a sötétebbiket időnként locsolgatta a rummal, melyből néha egyet-egyet maga is kortyolt, majd a két különböző színű, fénylő masszát egybe gyúrta, húzta, gyúrta, csapkodta a márványlaphoz, melyhez soha nem ragadt oda. A húzások eredményeként kialakult a massza csíkozása. Ekkor jött a munka azon szakasza, amikor járt a keze, mint a motolla. Ujjnyi vastag hosszú csíkokra vágta az immár langyra hűlt masszát, majd olyan gyorsasággal, mint a laskát vágják az asszonyok, a csíkokat apró párnácskára emlékeztető darabokra szabdalta. Ekkor már fergeteges jó kedve kerekedett az elfogyasztott rum hatására, és dudorászott is hozzá. Az elkészült cukorkák másnap reggelig ott száradtak a márvány asztallapon, hogy reggel kimérje a felesége, s az öt és tízdekás zacskókat kaskába téve, a falu központjában lévő, trafik méretű üzletükben árulja.

Végül Pista bácsi gondosan kezet mosott, és megkérdezte, mit szeretnék enni. Nem tudtam választani, ezért a kezembe nyomott egy papír tálcát, két Rigó Jancsival, a rum árát meg borítékba tette. Tedd zsebre, kislányom, és mondd meg apádnak, hogy köszönöm.

Szopogattam a selyemcukrot, toporogva, köszönetképpen csak bólintottam, tudtam, hogy Juliska néni úgyis elszámolja apuval az édesség árát. Pontosan ötven fillért.

Szállingózni kezdett a hó, mire végre megérkezett a VOSZK túrajárata. A teherautóról kisebb-nagyobb papírdobozokban hordták be a boltba az árut. Fellélegeztünk, már csak pár perc és vásárolhatunk.

A postáskisasszony, Lilike, pipiskedve próbálta kideríteni, hogy megérkezett-e a szagos szappan, amellyel naponta többször megmossa a kezét, a sok, piszkos bankjegy miatt. Számára igen fontos, hogy a keze ápolt legyen, ne veszítse el finom tapintását, mert a szabályzat szerint, nem vehetett fel olyan levelet, melyben pénzt küldtek, mert így volt az olcsóbb, mintsem csekken küldeni. Spórolni pedig mindenkinek kell, amin csak lehet, hiszen a pénzből volt a legkevesebb. Lilike kitapintotta a dupla levélpapírba csúsztatott bankjegyeket is és úgy adta vissza a feladónak a borítékot, hogy szólnia sem kellett, elég volt, ha összehúzta a szemöldökét és a pénzfeladó vevényt az ügyfél keze ügyébe tette.

A piac és a postahivatal volt a falu agorája, ahol találkozhattál azzal, akivel akartál, és akit legszívesebben elkerültél volna. E két helyen nem sietett senki, ráért beszélgetni, hiszen így is tervezte, valahol be kellett szerezni a híreket. Mármint a helyieket, meg az országosat is, elvégre nem hallgathatja az ember a rádióban napszámra a híreket.

Ezen ügyből kifolyólag Lilike volt a hírközpont, aki mindig mindenkiről mindent tudott, a valóst is, meg a pletykát is, de keveset beszélt. Hallgatólagos megállapodásban állt a falubeliekkel, miszerint nem terjeszti a hallott pletykákat, ha a körzeti orvossal való kapcsolatát, kinek a szeretője volt, nem veszik a szájukra. Így is történt. Nyíltan soha sem adta tovább a hallottakat, csak munka után, négyszemközt, virágnyelven. Ennek ellentételezéseként a legnagyobb pletykafészeknek számító asszonyságok sem ócsárolták egymás között Lilikét, csak otthon, családi körben nevezték cédának, negatív példaként felhozva eladó sorban lévő lányaik előtt.

Kinyitott bolt, besorakoztunk, s boldogan melegedtünk a széngázos melegben. A vaskályha enyhén füstölt, mert jobbára csak szénporral fűtöttek, a darabos szenet jobb napokra, meg az otthoni tűzhelybe szánták.

Elkerekedett szemmel figyeltem, mint fogy az áru, és a tíz darab vajból csak egy árválkodik a polcon, azt is elviszi az előttem vásárló Zsófi néni, hogy délután fánkot süssön az unokáinak.

-          Mit kérsz, kislányom? – kérdezte Erzsike néni, a boltos, és elém tett egy papírzacskóba csomagolt valamit, pedig még nem is kértem semmit.

-          Csókolom! Vajat kérek meg négy zsemlét.

-          A vaj már elfogyott.

Csak úgy seperte be a pultra tett tízforintost és a négy zsemle mellé tette a másik papírzacskót is.

-          Add a kezed, itt a visszajáró, azután el ne hagyd az utcán – mosolyog rám biztatón.

Otthon kiderült, hogy ott van a zsemle mellett a tízdekás vaj.

A három éves kishúgom ragyogó arccal falatozta a megvajazott zsemlét.

Negyven év múltán újra toporgok, a budai plázában, ahol kicseréltetném a mobilomat, ha végre rám kerülne a sor. Fiatalok körülöttem, előttem is, mögöttem is. Kinn, a negyvenfokos afrikai melegben, gyöngyözik a víz az arcomon, itt benn pedig, a klíma miatt, szinte fázom.

Négy munkahelyen foglalkoznak az ügyfelekkel, érkezési sorrendben.

Éppen fél órája várakozom, amikor felszabadul a legbelső munkahely. Mire odaérnék, beelőz a mögöttem lévő fiatal pár. A fiatalember gúnyosan visszanéz rám és a kislány fülébe súgja:

-          Ügyes vagy, kicsim. Úgyis ráér a néni.