saját fotó

Eljött az esti séta ideje. Vasárnap mifelénk kihalt az utca. Jó pár házzal elhagytuk az otthonunkat, mikor Piszke nyugtalanná vált, és húzni kezdett.  A póráz megfeszült a tenyeremben. Akkor döbbentem meg, mikor felfedeztem, egy óriás kutya tart felénk. Szakálláról és formájáról ítélve, talán schnauezer lehetett. Az állat póráz és gazda nélkül bóklászott. Ijedtemben elkezdtem rángatni szegény ebem pórázostól, végül megbotlottam és elestem. Talán ötven méterre tőlem három fiatal közeledett. Mikor meglátták, hogy a földre kerültem, megálltak, és hangosan nevetések közepette örömködésbe kezdtek. Gondolom, ez jobban esett nekik, mint a segítségnyújtás.  Nagy nehezen feltápászkodtam, és a nyitott kapun át bemenekültünk egy közeli társasházba. A nagy kutya eközben jóízűen falatozott velünk szemben, talált valamit a fűben. A két barna bőrű, magyar legényke és a fehér bőrű lányka a kapuhoz ért.

    - Legyetek szívesek hívjátok el a nagykutyát, hogy haza tudjuk menni. – kérleltem őket reménykedve.
    - Perssszeee… - válaszolta az egyik fiú gúnyosan.

Majd vidáman folytatták az utjukat. Eszük ágában sem volt segíteni a bajbajutotton. Az életnek ezt a szegmensét nem ismerik. Szülői minta hiánya, vagy csak magyargyűlöletük lehetett az ok, nem tudom. De láthatóan jól érezték magukat az eset szemlélőjeként...

  Ezek után megvallom nehéz lesz számomra továbbiakban, a feltétel nélküli  tolerancia  fajtájukkal szemben.

Azt már csendben és halkan jegyzem meg, hogy egy olyan kollégium lakói, tanulói, amit jól ismerek, mert a férjem nyugdíjazásáig ott volt tanár, és ahol tényleg nem engedték meg a diszkriminációt velük szemben, tehát rossz tapasztalatuk sem lehet...

No, és persze a munkából élő emberek adóforintjából építik a jövőjüket. A köszönetet már is bizonyítják...

Körülbelül tíz perc elteltével sikerült elhagynunk az önként vállalt fogságunkat.
Belegondoltam, mi lett volna, ha támad a kutya, miközben a földön vagyok, vagy Piszke szíja csúszik ki a kezemből…
Megúsztam pár zúzódással, ami mára bekékült, és még begyógyszerelve is alig tudok menni, a fájdalomról nem is beszélve.
 

A baj ugye soha sem jár egyedül, szoktak figyelmeztetni a régi öregek, és milyen igazuk van…

Az éjszaka felkeltem gyógyszert bevenni. Nem gyújtottam villanyt. Alig tettem meg pár lépést, a földön alvó kutyánkon estem keresztül. Soha nem harapott, de ijedtében a lábamba kapott…
Ez a zuhanásom is törés nélkül végződött, újabb zúzódásokkal, és egész délelőttös várakozással a kórházban. Lassan megnyugszom, és feldolgozom a történteket…

Nyugi, nyugi, mondogatom magamnak, és imádkozom. hogy ne legyen belőlem rasszista...