Boris Vanessza alkotása

Megritkították a szárnyvonalon a vonatközlekedést. Állomásunkon az egyoldalas helyi menetrend négysorosra csökkent. Még ezekhez a vonatokhoz sincs mindig busz, amely kivinné vagy behozná a faluba az utasokat az állomásról, mert az bizony, hat kilométerre van az állomástól és harmincéves koromig gyakran tettem meg az utat gyalogosan. Egyszer egy téli hófúváskor a falu alatt beleléptem egy hóval fedett árokba, és ha nem veszik észre a gyalogló társaim, és húznak ki belőle, akkor már rég alulról szagolnám az ibolyát, mert megfagytam volna reggelig. Akkoriban még igazi telek is voltak, mínusz húsz, huszonöt fokkal, hogy a Tiszán oly vastagra hízott a jég, melyen bátran korcsolyázhattunk, vagy sinkózhattunk anélkül, hogy beszakadt volna alattunk.
Megfogadtam, ha valaha lesz autóm, minden földimet felveszem, hogy ne kelljen gyalogolniuk. Rendszeresen meg is teszem, hiszen aki ott száll le a vonatról, az csak rendes ember lehet.
A kilencvenes évek elején, a papír Jaguárnak becézett Trabantommal, szinte valamennyi stoppost felvettem. Később már nem mertem, mert a közbiztonság olyannyira leromlott, hogy az Alföld e nem igazán gazdag részén álrendőrök is megállították az autósokat, és igazoltatás címszó alatt kifosztották a gyanútlan állampolgárt, és az is gyakori volt, hogy a műszaki hibára hivatkozó, vészvillogós autónál segíteni megállónak is ellátták a baját.
Miután legtöbbször egyedül vagyok a kocsiban, gyenge, védtelen nőként már nem állok meg a stopposoknak.
Tegnap kora reggel, úgy fél hét tájékán, elindulok otthonról a fővárosba. Lehúzom a kocsi ablakát, hogy bejöjjön a kellemes, kora nyári hűs levegő, melyben még érezni az éjszakai eső felszálló páráját. A rádióból ömlenek a hírek, az érdekes és érdektelen információk egyaránt.
Az első település. amelyen áthaladok, teljesen kihalt, még a kutyák sem ugatnak. Korán van, így is tervezem, hogy az autópályán ne kelljen belekeverednem a legnagyobb reggeli forgalomba.  
A kiskörei Tisza híd meglehetően keskeny, melyen egyetlen vasúti sínpár biztosítja a két irányból érkező vonatok áthaladását, és egyben ez a közút is, melyen az autós forgalom is bonyolódik, mindkét irányban. Nyitva a sorompó, világít a zöld lámpa, ez az a ritka pillanat, amikor nem kell várnom az áthaladásra. Gurulok a hídon, közben lepillantok néhányszor a lomha folyóra, amely egykedvűen hömpölyög a Tisza-tó zsilipjei felé. A fénylő vízfelületet itt-ott megtörik az alattomos örvények, rettenetes erejükkel méteres körzetben megpörgetve maguk körül a vizet.
Megelőzöm a buszt, még a Kisköre névtábla előtt, pedig nem sietek, mert az út mellett álló magán rendszámú gépkocsikból a rendőrség mérheti a sebességet, s fizettem már a miatt épp eleget, hogy hatvanöttel mentem az ötven helyett.
A buszmegállóban hárman várakoznak. Mindjárt itt a busz, gondolom, s alig megyek száz métert, látom, hogy az út szélén hátra-hátra nézegetve egy farmerruhás fiatalember ballag. Miért nem a járdán megy? Bizonyára stoppolni akar, hasít belém, s gondolkodás nélkül megállok mellette.
Húsz másodperc múlva ott ül mellettem, a mosolygós, tiszta, szappan szagú, harmincas évei elején járó mosolygós fiatalember. Kiderül, hogy Egerbe tart. Lehalkítom a rádiót.
-    Merre tetszik menni?
-    Nagyfüged felé.
-    Akkor én kiszállnék az elágazásnál, mert Dormánd felé rövidebb az út. Meg azt jobban is ismerem.
Hát legyen, megyek Dormánd felé, bár arra nekem hosszabb az út.
-    Köszönöm, hogy arra megyünk.
-    Nincs mit.  Mi dolga Egerben?
-    Megyek a munkaügyi központba. Legkésőbb délután háromra oda kell érnem. Tetszik tudni, munkanélküli vagyok. Beiskoláznak egy szaktanfolyamra, utána állást is adnak. Addig itt vagyok apáméknál. Már három hónapja. Azért jövök stoppal, mert nincs pénzem a buszra.
Nézem az utat, nem akarok a fiatalemberre nézni. Érzem a bőrömön, hogy a reakciómat figyeli. Matatok a cigaretta után.
-    Dohányzik?
-    Igen.
-    Akkor parancsoljon, gyújtson rá.
-    Köszönöm.
-    Nincs mit.
Úgy érzem, hogy valamibe nagyon beletrafáltam ezzel a beszélgetéssel. Kanyarodik az út, most feltűnés nélkül megnézhetem magamnak az utasomat. Mosolyogva szívja a cigarettát, és arca olyan derűs, mintha lakodalomba menne. Mit tegyek? Hangosítsam fel a rádiót, vagy tereljem másfelé a beszélgetés fonalát. Ez utóbbit választom.
-    Van családja?
-    Nekem? – sandít rám, majd visszaveti tekintetét az országút szalagjára. – Nincs. Illetve még nincs. Csak az apám van, meg az élettársa. Tetszik tudni, Zalaegerszegen dolgoztam nyolc évig, a telefongyárban. Jól kerestem, szállón laktam. Aztán elbocsájtottak kétezer-ötszáz embert, engem meg áthelyeztek az egri üzembe. Aztán felszámolták azt is. Nem volt hová mennem, hazajöttem az apámhoz. Befogadtak. Rendes az élettársa is. Azt mondták, segítenek addig, amíg elkezdek dolgozni. Tessék elképzelni, harminc álláshirdetésre küldtem el az önéletrajzomat, de még csak visszajelzést sem kaptam. Pedig jó lenne tudni, hogy miért nem alkalmaznak. Közben dolgoztam egy vállalkozónak, egy tanyán. Úgy egyeztünk, hogy szállást ad, napi háromszori étkezést és egy csomag cigarettát, meg havi ötvenezret is kapok. Egy hét múlva elmaradt a cigaretta, utána meg ételt is csak egyszer adott, keveset, azt is este. Amikor mondtam neki, hogy nem ebben egyeztünk, azt válaszolta, hogy örüljek, hogy dolgozhatok. Meg van velem elégedve. Másnap reggel eljöttem. Még a bérem sem kellett tőle. Nem vagyok cseléd.
Kukoricatábla mellett fut az út.
-    Milyen kicsi itt a kukorica! Otthon, apámnál, nem sikerült a paprika, lefagyott. Pedig őrölni való, jó fajta volt. Mondtam az öregnek, vessünk a helyére száznapos kukoricát. Ha esőt kap, még utolérheti a többit. Hát, most volt eső, elég. Már kétszer be is kapáltam.  Maga mit dolgozik?
-    Nyugdíjas vagyok.
-    Nem gondoltam volna.
-    Pedig igaz.
-    És mit dolgozott?
-    Ingatlanokkal foglalkoztam, üzlethelyiségekkel. Szinte minden nagyvárosban volt a cégnek érdekeltsége.
-    Akkor tetszik ismerni Egert is?
-    Az túlzás, hogy ismerem, de jártam ott is és Zalaegerszegen is.
Lelkesen elkezdi magyarázni, hol van az egri munkaügyi központ, meg a hajléktalan szálló, melyben lakni akar a tanfolyam ideje alatt.
-    Két szárnya van az épületnek. Egyikben a hajléktalanok alhatnak éjszaka, de reggel el kell menniük. A másikban meg havi tizennégyezer-ötszázért lehet lakni, négyágyas szobákban. Van fürdőszoba is. Apámék kifizetik, amíg a tanfolyam tart, meg még egy hónapot, utána már a keresetemből meg tudok fizetni egy albérletet is.
-    És miből él meg a tanfolyam ideje alatt?
-    Hát, már utána érdeklődtem, lehet vállalni vonat takarítást, meg portási állást is. Amíg tart a tanfolyam, majd beosztom az időmet és a tanulás mellett dolgozok, ha tudok, mind a kettő helyen. Csak kapok annyit, ami a kenyérre meg a tisztálkodási szerekre kell. Nem félek a munkától, csak legyen!
Stoptáblához érünk, megállok. Leplezetlen kíváncsisággal szemlélem az utasomat.
-    Látom, betetszik tartani a közlekedési szabályokat. Pedig, sokszor jártam erre, de még senki sem jött a keresztúton. De így is kell! Betartani a szabályokat. Én is azt teszem. Most beiskoláznak, a tanfolyam után állást adnak, és ha spórolok, néhány éven belül már meg is nősülhetek. Mert akkor már lesz mire.
Kerekded arcán ismét szétterül a mosoly.
Bizakodik.
-    Feltetszik hajtani a felüljáróra, a belső sávból kanyarodik Pest felé az autópályára az út. Majd ott kiszállok. Gyalogolok pár száz métert, és biztosan felvesz valaki. Akár tíz órára már Egerbe is érhetek. A legrosszabb esetben. Köszönöm, hogy elhozott! További jó utat! Kezitcsókolom!
-    Viszontlátásra! Sok sikert és minden jót!
Gyorsan megyek is tovább, nem ildomos a lehajtó sávban várakozni.
A visszapillantó tükörben még látom, amint átszalad a túloldali  gyalogos járdára.

2012, június