A végén, mindent másképp lát az ember, amikor helyére kerülnek a dolgok ...

Minden vihar véget ér egyszer a tenger hullámai kisimulnak. dagadnak a vitorlák, békésen siklanak a hajók a kikötő felé.

Így van ez a lélek otthonában is.

A nyugalom a pamlaga mellett hevernek a kiolvasott könnyek, könnyektől elmaszatolódott lapok emlékeztetnek a tartalomra. Káosz van és rendetlenség.

Az író-, és olvasó ember érzékenyebb. A béke párnájára hajtja fejét, rongyos életét Isten tenyerébe helyezi, mielőtt imával az ajkán elalszik.

Álmai olykor félelmetesek, máskor csodásak, hárfa zenés angyalok látogatják meg, simogatják, nyugtatgatják.

Reggel ismét felszáll a sorsvonatra mely sebesen fut a síneken a végállomásra. Közti állomásokon felszáll valaki, némelyek mellé ülnek az üres padra, mások csak egy pillantást vetnek rá és tovább mennek. Van, aki a következő állomásnál leszáll, mások vele utaznak tovább.

Minden találkozásnak értelme van, jónak és rossznak egyaránt. A jó épít, ösztönöz, hogy mindennap jobbak legyünk, a rossz figyelmeztet. Ne ismételjük meg azt, ami a pokolba vezet, ahol egyszer megperzselődtünk. Áldjuk nevét annak, aki létrát állított, ami a fénybe vezet.

Hittel, Istennel minden lehetséges.

Az élet egy nagy kaland, s mondják színház az egész világ. Ilyenkor mosolygok, a díszletekbe még beleszólhatunk, de a szerepeket fent osztják. Mindenki megkapja a rászabottat, rajta múlik, hogy játssza el. Mikor legördül a függöny kiderül. Szűnni nem akaró taps, vagy füttykoncert hallatszik a nézőtérről.

Egyet ne feledjünk senki nem kap statisztaszerepet a saját életében, azt mi teremtjük meg magunknak, amikor hagyjuk, hogy sakktáblán bábukká állítsanak bennünket.

Bizony áldozattá válhatunk, ha nem figyelünk a részletekre.

Nem lehetünk, akkor sem győztesek, ha mások kezébe adjuk a stafétabotot, mert gyávák vagyunk, nem merjük lefutni a kilométereket, mikor sorspoggyászunkban évekig, évtizedekig cipelünk olyan nehezéket, amit régen le kellett volna tennünk. Úgy teszünk, mintha, mi nem lennénk hibásak, a bennünk megbúvó sérelem, harag vagy fájdalmas sebek keletkezésében. Nincs bocsánat!? No, ez a legnagyobb probléma, mert csak az segít, old, és felszabadít. Ameddig ezeket el nem engedjük bilincsként fogva tart, saját életünk börtönében vagyunk rabok.

Olyan ez, mint a pecázás. Az a horgász, aki szennyezett, iszapos tóhoz megy, mérgezett hal kerül a horogra, s amikor hazaviszi, nem csak magát, hanem a családját is mérgezi, veszélyezteti.

Vannak helyzetek, aminek megoldásához segítség kell, egy családtag-, igaz barát, lelkitárs segít, de olykor az is kevés, akkor ne várjunk a csodára, forduljunk szakemberhez, de ne maradjunk sokáig méltatlan helyzetben, mert megbetegszünk.

Amikor vége a viharnak, megnyugszik a tenger, kisimulnak a hullámok, lelkünk otthonában rend lesz, a béke pamlaga mellöl a kiolvasott könyvek a polcra kerülnek, és mi megpihenhetünk.