Felnőttek a játszótéren

Tegnap este maratoni beszélgetést folytattunk rég nem látott szegedi barátnőmmel. Több évtizedes házasság után váltak el, egy kaland miatt. Mint, ahogyan ez lenni szokott a hirtelen jött láng, hamar hamuvá lett véget.

A minél több idő egymás közelében, megtörte a titkok varázsát, ahogyan az lenni szokott két teljesen más értékrenddel, habitussal, szokásokkal rendelkező emberekkel. A férj haza költözött közöstulajdonú házukba.

Teltek a hónapok a gyerekek saját életüket élik, így nem volt ok-, indok, hogy összejöjjenek meg-, és átbeszéljék, miért jutottak el idáig.

Barátnőm okos asszony, nem hibáztatja volt férjét, tudja egy hibás nincs. Voltak előjelek, de egyikük sem akarta észre, venni. A nagy beszélgetések véget értek, olykor tőmondatokká silányultak, már nem figyeltek egymásra, megkezdődött a csendes adok-kapok. Ha te nem, én sem. Ha te szálkát szúrsz a körmöm alá, én a legvastagabb tüskét. Amikor hallgatsz, nem kérdezek, hanem rád csapom az ajtót. Mint két durcás gyerek a homokozóban, dobálták egymást. Mikor az egyiknek a szeme lett tele homokkal, másik a száját tömte be.

A játék olybá durvult, hogy kerülték egymást, éltük egymás mellett az életüket, pótcselekvéseket keresve. Ahol megjelenik a hiány gyakran folyamodnak valami hiánypótló tevékenységhez.

A férj bevette magát az internet világában. Alighogy hazaért, bekapott valamit, és nyomkodta a klaviatúrát. Akkor sem hagyta abba, amikor Anna belépett és néhány elkerülhetetlen szót szólt hozzá. Bevillant olykor egy-egy női profilkép a távolban a monitoron, barátnőm lelke akkor nagyot dobbantott, ha te így, majd én megmutatom neked, ki nevet a végén. Vett egy laptopot bekuckózott a szoba másik sarkába, s indult a derbi. Segített ebben a zene. Aláfestésnek szánta, végig hallgattatta azokat a régi dalokat, amelyekre valamikor együtt táncoltak, együtt hallgattak szerelmesen összebújva, majd következtek a búcsúdalok.

A nyári záport követte a becsaptál, majd mielőtt kilépett egyre távolodó szöveget keresett, amivel eközben a szálka gerendává nőte ki magát.

A férj kontrázott volt abban minden, ami arról szólt, hogy már másnak nyílnak a virágok, másról szól a nóta, másra vár az esti óra, ennyi év után nem hiányzik már… Kisdedjátékaik bosszúja úgy ért véget, hogy mindketten egyre kevesebb időt töltöttek egymás társaságában.

Külön szobába költöztek, onnan már nem hallatszott át az adok kapok muzsika, a bosszú véget ért vele a közös élet minden szép-, és fájó varázsa. Mindketten szenvedtek, tudták ezt a játékot közösen rontották el, el sem lett volna szabad kezdeni.  Próbálják feldolgozni, elfogadni a jelenlegi helyzetet, nem találják az egymáshoz visszavezető vezető utat, pedig a barátoknak elmondják, elhibázták, megbánták, jobban kellett volna egymásra figyelniük, átbeszélni, megbeszélni, megjavítani, azt, ami elrontottak.

Most két magányos ember úszik a pótcselekvések tengerében a bolya közelében, ahonnan pár karcsapás után eltűnhetnek egymás szeme elől örökre.

Miután beszélgetésünk végéhez értünk, barátnőm megkérdezte én mit tennék? Nehéz helyzetben vagyok, soha másoknak tanácsot nem adok, nem adtam, most még is feladtam elvemet, s azt mondtam.

Vigyenek egy kockás plédet a partra, üljenek le, gombolyítsák fel visszafelé a fonalat, hol kezdődött el a szálak foszlánya, mikor elszakad. Majd döntsenek melyik volt jobb, külön muzsikát hallgatni egymás hergelésére, vagy találjanak olyat, ami mindkettőjüknek örömet okoz.  

Azt mondják a zene gyógyít, azonban meg is betegít, ha rosszul vannak hangolva a hangszerek.