2012.06.03. 19:00, REMEMBER
A Trianoni Kísértet
Mikor az éj leszáll, s elszunnyadsz csendesen.
Némaságába merül a nyüzsgő végtelen.
Árnyékát hinti rád, s csillagok tengerét.
Végtelent nyaldosó, megnyújtott termetét.
Bárkaként imbolyogsz, fodrán bukdácsolva.
Lelked vitorláját fagyos szél sodorja.
Álmodat keresed, ébredést nem várva.
Ahogy visszanézel, partot már nem látva.
Messzeségbe tűnik, egyre távolodva.
Lidércként kísér el, benned háborogva.
A kétkedés mit válasz - soha fel nem oldhat.
Azt, ami megtörtént, nem rejtheti holnap!
Már nem jársz a földön, két lábadon járva.
Büszke király fenség gyalázat palástban!
Rettegés, félelem, a legsötétebb átok!
Cselekvésetekért, ez vár majd ott rátok!
Hová megérkezve, nem bújtat el rejtek.
Bár tested elporlad, de tovább él tetted.
Akár égi pályán üstökös uszálya.
Kísér vad indulat, éj sötétjét szántva.
Könnyesőtől ázott, égő, sápadt arcok.
Milliók sikolyát visszhangozó csarnok.
Ez lesz menleveled végső hajlékodban!
Nemzetet pusztító hitvány kastélyodban!
Sandán körül nézel, társaid keresve,
Lakoma, mulatság, nyomait meglelve.
Hol egyek voltatok, osztozva a koncon.
Nem kapott irgalmat, sem gyerek, sem asszony!
Dicsőség, gazdagság, nyereségnek vágya.
Senkinek nem számít, kit tapostok sárba!
Mert, ki Magyar bűnös, sorsát megérdemli!
„Békeszerződés” mely, e törvényt hirdeti?
Bárddal kezetekben bőszen hadakozva!
Vérgőzös mámorban boldogságtól úszva!
Győzelmi tort ülve, együtt hadonásztok!
Rabolt zsákmányt szabva, vígan paroláztok!
Ocsmányságnak fattya, vérmérgezett gyermek!
Tolvaj birtoklevél adománya, terved!
Franciásan könnyed, elegáns, e gazság!
Keresztjén feszülve halt meg az igazság!
Szűnik a vigasság, csend száll a szobára.
Ágyad vetve van már, fejed alatt párna.
Elaludni készülsz, karod alá tolva.
De mintha akadna, láthatatlan bogba?
Még ha csak akadna, de oda is ragad!
Habfehér huzatra vörös foltja tapad.
A beszűrődő fényben megdöbbenve látod.
Keresed az edényt, kezed vízbe mártod.
Áztatod, súrolod, szappanod markolva!
Hazánknak szent vérét hogy, kezedről mossa!
Markodat szemléled, ujjaid kinyújtva!
Nem szabadulsz! Ott bent érzed, ahogy szúrja!
Mellkasod simítva tétován keresed.
Hol háborog benned a lelkiismeret.
Szövetségetek az, sunyi cinkosokkal!
Országunk letipró vad orvgyilkosokkal!
Lesz – e oly megnyugvás, van – e még olyan szó?
Mely aludni enged, monsieur Clemenceau!
Lesz – e palotádnak, egyetlen szobája?
Hová nem hatol el, sírók jajgatása!
Özvegynek, árvának, testvérnek, rokonnak!
Árpád apánk földje, drága Magyar honnak!
Elszakítva, tépve, ősi hozományunk!
Diktátum e béke „írta” kiváltságunk!
Lesz erő a szóban? Üvöltve, s tombolva!
Utánad ordítom Versaillesi poklodba!
Mely szent igazsága pusztult Trianonnál!
ISTEN rendelte így? Véle vitatkozzál!
Ki e földön született, s látott napvilágot!
Az őse is Magyar volt! Szűzanyától áldott!
Százfelé tépheted! Zúzva ízzé – porrá!
De ugyanaz marad! Sosem válik rommá!
Mit két keze emelt, házat, hidat falat.
Röghöz nőtt sorsának ezer éve alatt.
Házától foszthatod! Földjét elveheted!
Nyomorulttá téve, szívét kitépheted!
Utolsót dobbanva, sóhajtásra fakad!
Szolga soha nem lesz, s lelke szabad marad!
Mert nem volt rabszolga, Attilának népe.
Országa határát, nem jelölte „béke”
Törökökkel küzdve százötven éven át.
Védte Európa, legszentebb zálogát
Szabadságnak földjén hol, hősök vére folyt
Hunyadinak kardja, serege dacolt!
A mi ISTENÜNKET, Pogány áradattól!
Vallásunk, hitünket, óvták Allahétól!
Ezért kondul délben, harangnak hangja szól.
Keresztény emberként mikor imádkozol.
Közel száz éve már, vérző sebbel járva
Ahány országhatár, valamennyi árva
Anyját nem találó, meghazudtolt lelenc
Kin, számon kéritek, miért nem lesz kegyenc?
Szemeitek hunyva, még ma sem látjátok
A történelmünket is hamisítottátok!
Átírva, hazudva, történeteinket!
Csak a Jézus igaz! S új Júdások jöttek!
Hamis réz garassal tele tömve zsebét.
Európa tovább cipeli szégyenét!
Mire hivatkozva lett a sírja ásva.
Magyar mivoltunknak! Ám a világ látja!
Amíg van, létezik, mindenható ISTEN!
Harsogjuk bűnötök, konok, makacs hitben!
Utolsó imaként Apánkért, Anyánkért!
Örök testvéreink! Honfitársainkért!
REMEMBER
Kedves Zoli! Fájdalmában is csodálattal töltő költeménnyel emlékezel, emlékeztetsz a legnagyobb fájdalmunkra. Akinek így tud fájni, az igaz EMBER, és olyan LÉLEK, aki HAZÁJÁNAK kristály tiszta forrásából táplálkozik. Kérem, maradjon a vers kicsit tovább a legek között, - ha lehet.
Isten áldjon és kísérjen az úton, hol sorspoggyászunkkal haladunk előre...
Testvéri szeretettel: Jankó
Drága Barátom
Megköszönve lelkem melengető soraidat. Mindenre csak egy válaszom van. MAGYAROK vagyunk. Örömünkben, bánatunkban.. Lakodalmunkban, Gyászunkban. S együtt cipeljük sorsunk által nyakunkba akasztott koncként. azt a bizonyos Poggyászunkat. S a lényeg. Cipeljük! Nem tesszük le! Még ISTEN engedi, s elé helyezve meg nem érkezünk! Tiszta emberi lelkiismerettel