Caesar kép

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis góbé fiúcska. Egyik reggel kiment a kertbe retket tépni, mert az édesanyja küldte, és ő szófogadó gyerek volt, így ment és húzkodta a nagy retkeket kifelé. Hát amint ott szorgoskodott, egyszer csak megszólította valaki.
- Mit csinálsz ott hé, te kölök? Mozdulj azonnal ki onnan, mert maga a király hívat.
- Már miért mennék? - nézett nagyot a gyermek. - Miért pont engem hívat a király? Ki vagyok én, hogy hívasson?
- Na, majd meglátod.  - felelte az ember, mire a gyermek eldobta a sok retket, átmászott a kerítésen, és látta, hogy a király tényleg ott van a saját fiával.
- Na, fiam, - mondta a király, - ez itt az én fiam. Királyfiú, ezt jegyezd meg. Szerencse ért ma, mert téged akar apródjának.
- De hiszem én góbé gyermek vagyok és azt sem tudom mi az, hogy apród.
- Nem baj fiam, nem kell megijedni. Szólók a szüleidnek és máris indulhatunk.
Úgy is lett. Kihívta a gyermek szüleit és elmondta, hogy a kis góbé gyermek ezentúl a királyi udvarban fog élni, bizonytalan ideig.
- Mit értsünk ezen, felséges királyom? - kérdezte a fiú apja. - Miért bizonytalan?
- Mert nem tudni, hogy béválik-e vagy sem. - felelte a király és adott mindjárt fizetséget a gyermek szüleinek, hogy ne búsuljanak a miatta, de azok azt mondták, semmilyen pénz nem fogja helyettesíteni a gyermeket.
- Na, jól van, már nem kell annyit siránkozni. - kezdett mérgelődni a király, mert nem temetni visszük, legyen vége ennek!
Hej, megszeppentek mindjárt és a király egy szenthoppra el is ment a fiúval. Ment vele a király fia is, meg az egész kísérete.
Akkor a kis góbé mind maradt le, közben meglátott ott egy szájtáti embert. Hamar megkérdezte tőle, milyen viselete lesz egy apródnak.
- Hallgass rám, egy apródnak legfontosabb viselete a kard. Azonkívül a fejedelmi öltözet. - felelte neki.
- Kard? - csillant fel a szeme a kis góbénak
- Az hát.
- De jó, hogy mondtad. - köszönte meg hamar az útbaigazítást és máris szaladni kezdett olyan erővel, hogy a kis királyfit majdnem leverte a lábáról.
- Minek szaladsz úgy te?! Nem kerget a tatár. - fenyegette meg ujjával a hintóból kihajolva a király és rájuk szólt, hogy elég a gyaloglásból, és azzal béültette őket is a hintóba.
Jó nagy hintó volt, nem akármilyen, elfért volna abban tíz király is. Úgyhogy a kis góbé is beléülhetett. Mindjárt megkérdezte a király:
- Hát téged meg minek hívnak fiam?
Akarta is mondani, hogy minek, de a király közbevágott. - Gergely a neve, ezentúl mindenki annak szólítsa!
Na,  csönd lett, és a kis Gergely elvihogta magát: "Hej, ha tudná, hogy Gergely vagyok, talán Gábornak neveztetne el királyuram" - gondolta magában.
- Te mit nevetsz? - nézett rá szigorúan a király. - Ne titkold el, itt ezentúl mindent bé kell vallani, mert nálunk ilyen a szokás.
- Azt felséges királyom, hogy lesz kardom.
- Miért? Tán az én fiamnak van kardja? Nézz csak rá, látsz nála valamit? - kérdezte mérgesen a kis góbétól.
- Nem látok. - bámult a gyermek erősen. - Nem látok semmit.
- De nekem azt mondta valaki, hogy lesz kardom. A garabonciás, az imént sündörgött mellém, felséges királyuram és ő súgta meg nekem.
- Ki volt az? - kérdezte a király. - Ki mondta neked? Na, ha ő súgta, akkor igaza lehet. - nyugodott meg a király és hívatta egyik szolgáját. Kihajolt a hintó ablakán és odasúgta neki: - Nézzél ennek a kis góbénak egy gyíklesőt, keress egyet és hozd ide minél hamarabb.
Hiába súgta halkan, a kölök mégis meghallotta és mindjárt odaszólt, hogy neki van otthon gyíklesője, nehogy azt adjanak neki, mert ő igazi kardot akar.
- Nézze meg az ember! - kezdett csodálkozni a királyné. - Az én fiam meg sem szólal, de ez bezzeg csármál eleget, bé nem áll a szája!
Akkor a királyfiú is megszólalt.
- Édesanyám, hadd legyen kardja. Nehogy nekem fakarddal dísztelenkedjen a királyi udvarban.
- Jó, jó. - bólogatott a királyné és közben meg is érkeztek a királyi palotába.
Felkutattak azok mindent, még a palota padlására is felmentek, de gyíklesőt nem találtak. Na, akkor hívatták a kovácsot.
- Istenem, hát éjjel van, ne keljen most kalapálnom. - rimánkodott a kovács, de a kis királyfi rászólt, hogy hallgasson, fogjon hozzá és nem egyet, hanem két kardot kovácsoljon össze reggelig, mert ha nem, vége az életének.
Szaladt a kovács a műhelybe, nyomta a fújtatót. Szította a tűzet, kalapált reggelig. Kiszállt az álom a szeméből. Közben úgy éjfél felé valami nagy zörgésfélét hallott és otthagyta a két gyíklesőt a tűzben. Kiszaladt megnézni, honnan jön az a nagy zenebonba. Hát sehonnan, csak képzelődött, de az a kis idő is elég volt arra, hogy a garabonciás ott teremjen és kicserélje a két gyíklesőt igazi kardra, méghozzá nem is akármilyenre, hanem varázserejű kardra. Akkor visszajött a kovács és élezni kezdte, de csak úgy jelképesen, mert minek élezze, ha ez csak gyíkleső. - gondolta és átadta a király szolgájának, majd elment hamar aludni.
Reggel a király nézte a kardot és elégedett volt a kováccsal. Mindjárt kiutalt neki vagy tíz zsák búzát, mert megérdemli.
Még aznap ünnepélyesen felkötötték a kis góbé oldalára az új kardot,  - had szokja meg, hogyan kell azt viselni.
Na volt öröm, a király fia, meg az újonc apród kimentek a piacra sétálni, magukat mutogatni, kardjukat villogtatni. Persze mindenki tisztelettudóan térdepelt a király előtt, vagy földig hajolt, mikor mi illett, de a kis góbé előtt nem. Gergelynek ez nem tetszett, így máris duzzogott magában, hogy azért neki is van ám kardja!
Mentek végig nagy peckesen amikor egyszer hallotta, hogy a közelükben valaki vitatkozott. Ment oda egyenesen, és látta, hogy a mészáros kése kicsorbult, nem bírta darabolni a marhahúst. El akarta zavarni a vevőket. Mindjárt szólt neki, hogy majd ő segít.
- Te? - mondta nevetve a mészáros, azzal a gyíklesővel?
- Majd meglátjuk. - felelte és kikapta a kardját.
Percek alatt apró darabokra szecskázta, de úgy, hogy tátva maradt  mindenkinek a szája.
Na akkor már tudta mindenki, hogy az nem gyíkleső, de királyfiú is követelte, hogy neki is hozzanak egy marhát, majd ő is megmutatja, mit tud. Vittek is marhát oda, vagy hatot, de nem tudott megbírkozni a feladattal.
- Hé, te kis góbé, csaltál. - mondták az emberek. - Amit a királyfiúnak kéne viselni, hogy merted elvenni? - kiabáltak rá a király emberei, meg a nép.
- Cseréljünk. - mondta Gergely, és máris cserélt vele a királyfiú.
Na, de akkor sem bírt a karddal. Jöttek mások is, hívatásos katonák, de ők sem tudtak a karddal vágni.
- Mit akartok, hé? - mondta a garabonciás, aki épp akkor ott termett, - mert ez valóban gyíkleső.
Úgyhogy a titkot nem adta ki és azt csak ő tudta meg a kis góbé.
Telt-múlt az idő, na egyszer csak jött a fekete király, és hozta a szurokfekete katonaságát. De hiába, csak nem tudta elfoglalni az országot. Akkor megkérdezte . Ez a király annyira szereti a fiát, képes lesz feladni a harcot és átadni az országot is.
Siettek hamar, csapdát állítottak és a királyfiú, meg az apródja belé ment. Mindjárt fogságba estek, és vitték őket  a fekete királyhoz.
- Mért van ezeknél kard? - kérdezte a fekete király.
- Az nem kard, felség, hanem gyíkleső.
- Rendben, akkor had maradjon náluk, mert az ártalmatlan. - egyezett belé mindjárt, és elment alkudozni a királyfiú apjával.
- Hallod te király, add ide az országot. Elfogtam a fiadat! - kiabálta. A másik király válaszolt amikor úgy gondolta, hogy kell válaszolni, és hallgatott, ha olyan volt a kérdés, hogy nem kell választ adnia.
- Jaj, csak a gyíklesőt vedd el tőlük. - aggódott a király, féltve a fiát. - Csak azt vedd el tőlük, és akkor már adom is a fele királyságom, de igyekezz. 
Persze a király nem vette komolyan. Röhögött, hogy miket mond neki ez az eszelős király. Most nem az országot félti, hanem a fia, meg apródja gyíklesőit.
Amint gúnyolódott, hát egyszer csak látta, hogy a kis góbé kirántja a gyíklesőt. Mindjárt nagyot nevetett.
- Ni, ni, hullni fogunk, mint a pelyva. - mondta.
- Mi van, ki ez a fiú, és mi ez a kezében, ha nem gyíkleső?
De akkor már késő volt. A kis góbé úgy serénykedett, úgy vagdalta a fekete király embereit, hogy azoknak futamodni kellett, mert, ha nem a kard vágott volna le mindenkit. Még a fekete királyt is, ha nem tér ki a kard elől, hiába király.
Erre a király fia sem akart szégyenben maradni. Kipróbálta, és neki is működött. Ő is úgy vágta, aprította az ellenséget, hogy mindjárt híre ment és a rendes király lóra ült egyesegyedül és vágtatott oda, közben kiabálta, hogy - Elég volt!
Akkor a kis góbé leállt meg a fia is. Épp idejében, mert a kard már a fekete király fejét készült lenyisszantani, de így megmenekült. Azonnal kivitték az országból és ott elengedték. Ment is a dolgára sietve. A király pedig ezeket mondta:
- Mától kezdve igazi kardot kaphatnak. De a kis góbé nem tette le gyíklesőjét. Azt mondják még ma is azzal hadonászik, ha baj van, és hullnak ám az ellenség katonái előtte, mint a legyek. Mit mondjak, azóta nagy ember lett belőle, de a gyíklesőt nem adná semmiért sem. Még ma is hadakozik vele, ha meg nem halt.