Az asszony ágya fölött negyedik napja konzultáltak. Hat szakorvosi vélemény sorakozott a dossziéban. Három, három az eredmény, döntetlen. A labda a professzornál maradt...

Műtét szerdán - jelentette ki miután analizálta a szakvéleményt.

A bejelentését döbbent csend fogadta. Nem úgy ismerték a mestert, mint aki kockáztat. A professzor távozása után az orvosi szobában maradtak a kórlap fölé hajoltak. Kevés az esély - mondta az egyik.  De, ha sikerül, élni fog - folytatta a másik.  A főnök nem kockáztat - fejezte be a harmadik.

Az asszony három hónapja feküdt az osztályon. Nyolc éve rabja súlyos betegségének, és a bizonytalan diagnózisnak. A rosszullétek alatti krízisek laboreredményei egyértelműen bizonyítják, igazolják a daganat jelenlétét, de a képalkotók nem mutatják ki. Nyugalmi állapotban, az értékek visszatérnek a normális szintre. Ritka betegség, az orvosok rémálma ez, a patológia legnagyobb színészének tartják a kórképet. Maximális túlélés műtét nélkül tíz év, kevesen élték meg...

A professzor homlokán az alig észrevehető ráncok sűrű redőkbe tömörültek. Keze között a műtőben még soha nem halt meg senki. Szakmai jó híre repítette a magasba. Büszke volt az eredményeire, de soha nem felejtette el, közölni senkivel, nem csak rajta múlik, őt a hite segíti. Alázata túlszárnyalta a jól megérdemelt titulusát. Műtét előtt az imahídon haladva kéri az Úr segítségét és áldását. Szobájának, az egyik sarokban kecses lábú asztalkán, feszület alatt, egy herendi porcelán szobor áll. Krisztus Pilátus előtt...

A szobornak külön szerepe van a környezetére. Nevel, tanít és fohászra hív. Ha valaki megkérdezi, kit ábrázol, a professzor tréfálkozva jegyzi meg, „neked Marxot”, „neked Mózest”, majd komolyra fordítva, hozzáteszi, nekem Jézust. Ebből még soha nem lett sértődés, csak a kérdezőnek volt kellemetlen, hogy nem ismerte fel Jézust, az Isten fiát.

Könnyű vacsora után, korán piheni tért. Másnapra mikroszkópos műtétre készült, orron át, agyalapi mirigyet operál. Nem nagy műtét, de ha megremeg a keze, visszafordíthatatlan következménnyel járhat, a beteg bénulásával.

Felkelt, egy CD-t helyezett a lejátszóba. Gregoriánt hallgatott.

Nem sokára elszenderedett.

Reggel sikertelenül próbált visszaemlékezni, hol kószált, merre járt az álmok birodalmában, semmire nem emlékezett.

Az osztályra szokása szerint elsőként érkezett. Bevackolta magát az egyszerűen berendezett kis szobába, komótosan átnézte az ügyeleti történéseket. Kezébe vette az operálandó beteg kórlapját és a sarokba fordulva fohászkodott. Befejezve a reggeli imát a műtőbe sietett.

Az előkészített beteget betolták.  A háttérben nyugalmat árasztó klasszikus zene szólt. A csendet az altató orvos időnkénti bejelentése szakította meg. A műtét komplikációmentesen zárult, jöhetett az osztályos munka.

Lehangolt volt az osztály, a reform szétverte a team pontos és szakszerű programját. Egyre mélyebb ráncokat szánt a reformnak nevezett deform a homlokon. Nem értik, hogyan is értenék, miként lehet meghatározni a szervenkénti műtétek számát. Sőt, ha egyes műtétek nem érik el az éves „tervet”, bezárhatják az osztályt. Hova vezet egy ilyen eszement szabályozás. Remélik, nem jutnak el odáig, hogy öt amputációt, és tíz mellműtétet írnak elő...

Gondoljunk bele, mi lenne belőle! Ha elfogyna a mellműtét kerete, és maradna egy felesleges amputáció, győzzék meg a beteget, hogy most a lábát kell levágni, hogy jövőre a mellét is megoperálhassák. Észbontó, etikátlan, kritikátlan. Nagy teher nehezedik az esküjüket komolyan vevő orvosokra, akik régen nem gyógyíthatnak a szerint, hanem listázott számok diktálnak.

Világhírű sebészek hagyják el a pályájukat, mert nem tudnak azonosulni a rájuk kényszerített embertelen szabályokkal.

Az osztályon mindenki a másnapi műtétről beszélt. Egyre jobban érezhető a feszültség, féltik a főnököt...

Mi lesz, ha nem sikerül, hogyan fogja megélni az asszony halálát.

Három nagy „tekintélyű” kijelentette, nem operálható, a krízisek kikezdték az életfontosságú szerveket, funkciójukat nem képesek ellátni, nem bírják a műtéti terheket. Kimondták, kontraindikált...

A másik három „tekintély” esélyt adott, - viszont az is igaz, operálás nélkül, biztos halál.

A hosszú idő alatt megszerették a beteget, türelemmel és alázattal viselte sorsát. Állandóan olvasott, sokat beszélgetett a személyzettel, sőt segített nekik, hiszen szakmabeli volt. Ha beteget kellett átkísérni egy közeli osztályra, szívesen vállalkozott rá, hogy ne essen ki senki az osztályos munkából.

Délután, a szokástól eltérően, a professzor korán elindult haza. Otthonában asszonyával a másnapi operációt  taglalták. Épp, hogy alkonyodott, vacsorához ültek. Könnyű étel került a tányérra, és citromfű tea a csészéjébe. Nem sokkal később elaludt, a tea hatott.

Reggel kipihenten, korábban ébredt. Más volt ez a nap, mint a többi, sorsfordító...

A hosszú évek alatt megszokott zenehallgatás is elmaradt, helyét az aggodalom váltotta fel.

Műtét előtti imája is meghosszabbodott.

Alig hallhatóan szólt oda a műtősnőnek.

Ma más zenét hallgatunk. Három óra, talán elég lesz - suttogta maga elé merengve.

Átnyújtotta a kezében lévő lemezt.

Betolták a beteget. Éppen akkor csendült fel a Gregorián első zeneszáma. Megkezdődött a küzdelem az életért. Minden simán indult, túl simán. Az altató orvos egy pillanatra sem vette le a szemét a monitorról. A mellékvese velőállományának feltárásakor elmaradt a szokásos vérnyomás kiugrásos krízis. Megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Szemük előtt megjelent a cseresznyemag nagyságú daganat, az alig nagyobb, babhoz hasonló velőben. A mellékvesét leválasztani készültek, amikor a gép eddigi egyenletes ritmusát rohanó csipogás váltotta fel, majd hosszú sípolás következett...

-Szívmegállás!  - kiáltott az anesztes sápadt arccal..

A lélek zuhanni kezdett a végtelennek tűnő sötétbe. Egyre lejjebb merült a semmibe, majd minden átmenet nélkül a műtő plafonja alatt lebegett. Látta, amint egy testtel bajlódnak, megpróbálnak bele életet lehelni.  Műszerek csattogtak, és kezek mozognak felette. A monitoron egyenes csík futott, a görbék elfeledték élet táncukat...

Egy oxigénballon hevert az asztalon, mindenki a test körül tevékenykedett. Egyik sarokban fekete lyuk tátongott, mögötte csodálatos fénykijárat hívogatott.  A lélek indulni készült. Ment volna, de a zsinór nem engedett, összekötötte az asztalon lévő anyaggal. Nem értette, mi köze lehet neki ahhoz a testhez, és mit akarnak azzal a vasaló félével, amivel, árammal üttetik. A test ilyenkor nagyot dobott magán, majd élettelenül visszazuhant. Hallotta, a professzor hangját, miként az asszisztensét bíztatja.

-Meglesz, nem veszítjük el! Próbáljuk meg újra!

Két kezét, a mellkasra tette és ütemesen nyomkodni kezdte, a ballon helyett saját szájon át lélegeztetett. A síri csendben felerősödött a bordák recsegése.

Hagyják abba, mondaná a lélek. Ő már látja a fényt, hová boldogan menne, de amíg a testtel macerálnak, a zsinór nem szakad! Bármennyire szeretne szólni, néma, mert a léleknek nincs hangja...

Az időt nem érzékeli. Egyszer csak ismeretlen hangot hall a fénykapu felöl.

-Vissza kell térned, rád még sok feladat vár!

Nem akar maradni, még sem tehet semmit. A zsinór egyre zsugorodik, a lélek közelít a testhez, majd visszapréseli magát az anyag börtönébe.

-Sikerült! - kiáltják örömmámorban, szinte szinkronban.

A professzor homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, az altató orvos arcszíne lassan élénkülni kezdett, miközben a monitoron valcert jártak az életgörbék a halál feletti győzelmükben a Gregorián zenére.

A professzor felnézett és hálát rebegett, mielőtt diktálni kezdte...

- Az újraélesztés sikerrel járt három perc, tizenhét másodpercet követően.

Sóhajtott egy nagyot, s az asszisztenseihez fordulva így szólt:

Úr akarata szerint...

 

 

 

 

 

saját fotó

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.