Mivel a főbejáratnál úgysem találnánk parkolót, megkerüljük a hatalmas temetőt és a hegyoldalon lévő hátsó kapuhoz igyekszünk. Az éles kanyarokkal teli, forgalmas út mellett sincs lehetőség megállásra. Viszont ismerősöm rokonának egykori háza közel esik sírjához is, így bekanyarodunk egy csendes, kis utcába és a házszámot figyelve tesszük le a kocsit. Amúgy nem ismernénk fel a régen veteményes, gyümölcsfás előkertet, a ház mögött szőlőültetvényes területet. A hátsó rész eladásának árából került sor a ház teljes felújítására, előtte pedig szépen nyírt pázsit díszeleg.

Elmerengünk a látottakon.

Biztos vagyok abban, hogy Terus néni, a csupaszív vénkisasszony nem örülne a változásnak. A szikár, magas, keskeny csipőjű hölgyért ma bizonyára kapkodnának a fiúk, de az ő idejében nagyon eltért az akkori normáltól. Férfi méretű lábát maga alá húzva, összegörnyedve igyekezett átlagosnak mutatkozni, miközben keze alól szebbnél-szebb hímzett, horgolt, kötött költemények kerültek ki. Egyetlen, jó családból származó, haláláig kitartó udvarlójának sem hitte el, hogy ő is kellhet valakinek.

Népes rokonsága motorjaként számon tartotta mindenki búját-baját, örömét. Hatalmas tortákat sütött név- és születésnapokra, a kertben megtermeltekből is jutott mindenkinek. Házilag sütött kenyeréért versengtek, s mestere volt szinte semmiből sokat és jót varázsolni még Ceausescu ideje alatt is.

Idős korára hozzá szokott a környék összes macskája, később a feleslegesnek vélt kölyköket is hozzá dobták be. A sok kézimunkázástól megromlott látású asszony tiszta háza tele lett macskaszőrrel, -bűzzel.

Az elkészített édességek hiába kerültek fel a szekrény tetejére, elszállításuk után kidobásra kerültek, vagy helyben, a komposztálóban végezték. A rokonság nem szólta meg, mert megértve szerették és alapanyagokkal segítették, ne érezze, hogy felesleges a gesztusa.

A magunkba zárt emlékezés után csendben indulunk a kis utcából a forgalmas út túloldalára. Nagyon messzire helyezték a gyalogátkelőhelyet a temető bejáratától. Viszont csábító, hogy a balról beláthatatlan, éles kanyarú szakaszon felgyorsított járművek előtt, között átrohanva mégis célhoz érjünk. Többszöri próbálkozás után átjutunk.

- Akár ide is kerülhettünk volna! - mondom izgatottan a temetőbe lépve.

- Nehogy azt hidd! - válaszol  ismerősöm, majd folytatja. - A napokban 427 éves házsongárdi temetőben még a sírhelyek megváltása is egyre nehezebb. A családoknak kell nyilvántartani a sírok megváltásának lejáratát, különben eltünnek illetve eladják őket. Miután törvény nem védi a sírokat, büntetlenül átírhatóak a nevek, ledönthetőek, bezúzhatóak az emlékhelyek, a kripták pedig elfoglalhatóak. Volt példa arra is, hogy a kilátogató család idegen hantot talált szerettei nyughelyén.

Az elhangzottakat borzadva hallgatom, miközben jobbra a hosszú sornyi, egyforma sírokon két magyar nevet látok: Egyedi Imréét és Ballai Zoltánét. Haláluk napja: 1989. december 21. A forradalom kolozsvári áldozatainak az emlékművévél "Számukra az emberi méltóság az életüknél is több volt." felírat olvasható. De sokféleképpen lehet értelmezi a szavakat, a tettekkel ellentétben.. - gondolom és előre megyek, mert vonz, izgat az a különös hangulat és érzés, amit már Györkey Jenő és Sághy Gyula Házsongárdi rekviem című remekművéből kiéreztem otthon.

A sok szépséget azonban többnyire az enyészet vette, veszi birtokba. Megállok egy név, jelzés nélküli, valamikor nagyon szép kriptánál. Felballagok a töredezett lépcsőkön és bekukkantok a kitört üvegű kerek ablakon. Üres. Minden mozdíthatót elvittek, a többit összezúzták. Nézem a mozaik képekké kirakott kőpadlót. A felhők mögül előbukkanó Nap sugarai hirtelen beragyogják a belső teret. Teremnyivé válik a belső rész. A távolban múlt század elejei ruhában üldögél egy hölgy, arcát legyezővel takarva. Mellette délceg, nemes arcélű férfi áll. A hölgy különböző jelzést ad, majd összecsapva legyezőjét egy pillanatra szívére szorítja. Szerelmi vallomás - jut eszembe e mozdulat jelentése. Testiség nélkül eggyé olvad össze a két lélek. Ekkor egymásra mosolyognak, a hölgy bólint és mindketten felém néznek és mintha mondanának valamit.

- Hová lettél te lány? Itt van Terus néni sírja, odébb pedig az udvarlójáé.

Visszazökkenek a valóságba, de azon töprengek, mit akartak velem közölni.

Tovább szemlélődünk az egykori kiválóságok nyughelyein. Mi mindent hagytak maguk után, de mennyi meg nem ismert tudást vittek magukkal a túlvilágra.

- Küldjétek vissza, adjátok át az utókornak, de csak a jóra fordíthatót! -  fohászkodom az ég felé, ám ekkor sűrű cseppekben kezd esni az eső. A májusi...

Rohanunk vissza a kocsihoz. Bentről még visszanézek a temetőbe. Hirtelen megjelenik a kriptában látott hölgy. Most nem takarja el arcát. Csippent egyet szemével és eltűnik.

- De hiszen ez Terus néni! Meghallotta a fohászomat!

- Hogyan? - kérdi ismerősöm. - Persze, itt parkoltunk a Terus néni volt háza előtt, elfelejtetted?

Aznap már nemigen szóltam. Vártam, várom a csodát, ami meghallgatásra talált. Elég, ha ketten tudjuk Terus nénivel, hogy bekövetkezhet.