A BKV sztrájk miatt a férjem reggelente bevisz a munkahelyemre, de estefelé már nem jön értem.

Igaza van, egy órát nem érdemes araszolni azért, hogy utána másfél órát ismét azzal töltsünk, hogy két métert gurulunk a kocsival, utána öt perc szünet.

Amióta kirepültek a gyerekeink, rengeteg időnk lett, egymásra is, de már minek. Férjuram rendszerint túlórázik, engem sem fog otthon az üres lakás. Fodrászhoz járok, meg kozmetikushoz, vásárolgatok, vagy beülök a barátnőimmel a törzshelyünkre, egy újonnan nyílt kávézóba.

Munka után sétálok hazáig, nézegetem a kirakatokat. Hetven százalékos árleszállítás van az üzletekben, most kellene vásárolni a gyerekeknek. Nevetek magamon, mit akarok, már húsz éve maguk veszik a ruháikat, egyébként is, majd az unokáimat kényeztethetem kedvemre, csak ott tartanánk!

Hömpölyög a tömeg az utcán. A buszmegállóban nem áll senki, bizonytalan a buszközlekedés. Az interneten mintha olvastam volna, hogy ezen a vonalon jár a busz. Megállok, optimista vagyok, nézem a távolban az útkereszteződést, mikor jön a nagy kék csuklós busz, mint hatalmas lomha kék kukac, amely egyre nagyobb lesz, ahogy közeledik.

De nem közeledik, csak egy szakadt BMW áll meg előttem, kivágja a vezető az ajtót, Kézcsók, ha a Kosztolányira jön, elviszem, mondja és rámutat a szélvédőjére kitett írólapra, amelyen nyomtatott betűkkel ez áll: KOSZTOLÁNYI. Szóval, ez is tagja az autós önkénteseknek, akik regisztráltak az interneten és szállítják a BKV utasokat.

Jó móka, időm is van, busz meg nincs, próbáljuk meg az ilyetén utazást. A férfi kökényszínű szemével többet figyel rám, mint az útra. Közben cseveg, udvarol, hogy milyen szép, csinos asszony vagyok, lassan zavarba jövök. Eleinte csak nevetek a bókjain, utána megijedek, csak nem akar felszedni? Igyekszem úgy viselkedni, hogy távolságtartónak tűnjek, s megláthassa ujjamon a vastag karikagyűrűm. Látja is, de nem zavartatja magát.

 Oké, akkor játsszuk ezt játékot!

Araszolunk a gépkocsi folyamban, s csevegünk. Elmondom, hogy a gyerekeim már felnőttek, a férjem meg sokáig dolgozik, nem ér rá értem jönni. Egyébként is vacsorát kell főznöm, ahhoz még a hozzávalókat meg kell vásárolnom, ezért ha nem haragszik, kiszállnék az első közértnél.

A Kökényszemű csak somolyog. Hallgatja a monológom és figyel. Amint befejezem, megkérdezi, rágyújthat-e, csak bólintok, s máris pöfékel. Sötétkék farmerban van és világoskék pulóverben. Cigarettájának illata összekeveredik az arcszeszének fanyar illatával.

Kedves Öntől, asszonyom, hogy így védi a férjét. Meg magát is. De nincs mitől, hacsak nem önmagától. Úgy viselkedik, mint egy strucc. Homokba dugja a fejét és azt hiszi, ha nem látja a világot, az sem látja önt. Nem az a típus, aki naponta vásárol. Fogadjunk, hogy otthoni hűtőszekrény tartalma elég lenne egy nyugdíjas házaspárnak egy egész hónapra!

 Indexel, átfurakodik két sávon és a következő sarkon befordul a mellékutcába. Csak vezetésre koncentrál, rám sem néz. Forgatja a kormányt, kanyarog az út. Két perc múlva a Kosztolányin vagyunk, a CBA előtt.

Megérkeztünk, viszlát!

Annyi időm sincs, hogy megköszönjem, kiszállok, már húzza is be az ajtót és elhajt.  Azért is bemegyek a közértbe és veszek valami egészen felesleges dolgot. Ég az arcom, valóban igaza volt a Kökényszeműnek.

Valami miatt nem akarok hazaérni, a hosszabb utat választom. A parkban kutyásokkal találkozom, egyesével vagy párban sétálgatnak, ráérősen, nem időre megy a dolog.

Nekem sem időre kell hazaérnem.

Miért mondta nekem, hogy a homokba dugom a fejem? És miért lennék strucc? Addig hergelem magam, hogy egyre idegesebb leszek. Nem vagyok normális, miért kellett beszállnom egy idegen autóba? Igaz, ha nem teszem, még javában ott járnék az Alkotás utcán. Bemehetnék a MOM Parkba, ihatnék egy kávét. De itt is kiváló kávét főznek, a szálloda presszójában, ha jól emlékszem, utoljára Edittel voltunk itt, másfél éve. Konferenciára jött fel és itt szállt meg. Tíz perc nem a világ, megengedhetek magamnak egy jó ír kávét.

A szálloda halljában zsong az élet. A bejáratnál egyenruhás ember, kérdezi, mit segíthet, csak kávét inni jövök, válaszolom, és kesztyűs kezével mutatja az utat.

A presszóba belépve rögtön a sarki asztalhoz ülök, le sem vetem a kabátom. Körülnézek. A pincér gyorsan kiszolgál. Azonnal fizetek.  Jól esik a kávé. Indulok is haza, telik az idő.

Az ajtóban beleütközök egy párba. Csókolóznak.  A férfi fél kézzel nyúl az ajtókilincs felé.

A férjem az.

Szerencsére nem vesz észre. Nagyon elfoglalt. És csak egy dologra tud koncentrálni. Most a nőre. A nőjére.

Azt sem tudom, hogyan keveredek ki az utcára. Futok, mit, akit kergetnek. Valaki elkapja a karomat. A Kökényszemű az.

Nyugodjon meg, a feleségemmel van.

Igaza van a Kökényszeműnek. Én egy buta strucc vagyok.

 

 

 

 

 

Keserű szabadság avagy a strucc felemeli a fejét a homokból

A harmincas évei elején járó Mara, maga a megtestesült szexualitás. A gondolata is tűzbe hoz, ha tudom, hogy este találkozunk.

Egyszerre benne van a szűziesség és a vad erotika. Hol gyámolításra szoruló védtelen nő, hol meg a vad, buja nőstény, aki kiszívja minden erőmet. Sohasem tudom, melyikkel találkozom. Kétségtelen, számára én vagyok a FÉRFI. Legszívesebben megkérdezném, mit akar attól a vén kakadu férjétől, aki semmit sem tud nyújtani neki. Legalábbis azt nem, amire vágyik. Azt nálam keresi és szerencsére meg is találja.

Ma nagyon kell igyekeznem, hogy lekössem, mert állandóan elkalandozik. Megjelenik a szemében a révület, csak néz a távolba és szorongatja a kezem. A szálloda presszójába még csókolózva jöttünk be, összesimulva, mintha tinédzserek lennénk.

- Mi baj, kedves? – sóhajtom a fülébe, de nem válaszol, csak reám szegezi azt a fájdalommal teli, meleg barna szemét.

A pincérnő piruettezik körülöttünk, de nem mer megszólítani. Elvonul és távolról figyel.  Duruzsolok tovább, mindenféle marhaságokat, s közben Mara selymes bőrén kalandozik a szabad kezem.  Lassan kifogyok a mondanivalómból. Ma már nem szállunk fel a csatahajóra.

A szállodában dolgozik Gábor barátom, aki rendszerint átengedi nekünk a lakrészét, a hatalmas franciaággyal, amely Mara szerint valóságos csatahajó. Mi vagyunk rajta a kétszemélyes legénység. És csak egymással csatázunk. De azt végkimerülésig. A röpke szünetekben nassolunk, mert Gábor mindig készít nekünk valami finomat, ráksalátát, párolt lazacot, hozzá pezsgőt vagy egy üveg bort.

Megcsillan csuklómon az órám, rápillantok, lassan hét óra. A feleségem azóta már megterített a vacsorához és várja, hogy hazaérjek. Olyan vagyok, mint a Pavlov kutyája, ha fél nyolc, akkor vacsora. Kettesben az asszonnyal, szótlanul, csak a tévében megy a híradó. Három évvel ezelőtt még ott csacsogtak a gyerekeink. Akkor nem figyeltem rájuk. Most meg nincs kire.

- Édesem, látom, fáradt vagy, gyere, hazaviszlek. Majd holnap felhívlak. Addig pihend ki magad.

Nem tiltakozik, feláll, ráadom a kabátját, a sajátomat csak úgy panyókára veszem. Átkarolom és kivezetem. Közben az jár a fejemben, hogy szerencsére itt a kocsim a szálloda előtt, találtam szabad parkolót. A nagy forgalom már lement, tíz perc alatt hazaviszem, húsz perc múlva már otthon vacsorázom. Szerintem bacon szalonnába tekert májat süt az asszony. Az este láttam a hűtőben a hozzávalókat.  Félúton megszórja sajttal, ami ráolvad a tetejére.  Ha a kedvembe akar járni, krumplipüré lesz hozzá meg kovászos uborka.

Kinyitom a kocsi ajtaját, Mara beszáll. Mennék a másik oldalra, amikor a sötétből kilép egy hústorony. Folyik az orromból a vér. Zúg a fejem.

Jézusom! Ez egy sültbolond! Ököllel orrba vágott!

Mire észbe kapok, Marával eltávoznak.

Leesik a tantusz és nagyot koppan. Nem is olyan vén kakadu Mara férje! Legalább is az ökléről ítélve.

Szerencsére a csomagtartóban tartok ablakmosót, meg natúr vizet. Megpróbálom rendbe tenni magam. Valamit ki kell találnom, mert a feleségem kíváncsi lesz.  Megjegyzem, joggal.

Már az előszobában érzem a sült máj és a sajt illatát.

- Szervusz, szívem – kiabálok a konyha felé, felakasztom a kabátom az előszoba fogasra és eltűnök a fürdőszobában. Résnyire nyitva hagyom az ajtót. Innen kell mentegetőznöm. Nem láthatja az arcomat. A szememet meg főleg nem. Abból azonnal tudná, hogy csúsztatok.

Előadok hát egy mesét, rövidet, de igaznak tűnőt. Hathatós a mese, mert a feleségem utánam jön.  Addigra már szalonképes vagyok, kinyúlt pólóban és tréning nadrágban feszítek.

- Hívjuk fel a rendőrséget, Dezső. Felháborító, hogy békés embereket este megtámadnak.

- Nem kell, nem történt semmi, majd begyógyul. menjünk vacsorázni, farkaséhes vagyok.

Azért hagyom, hogy közepes krumplivá dagadt orromat óvatosan átkenje egyik csodaszerével. Megnyugtató az érintése. Érzem, hogy szeret. És én is őt. Nagyon.

A vacsorát szótlanul költjük el, csak tévében megy a híradó. Finom a csirkemáj, rajta pörcösre sült a szalonna, olvad rajta a sajt. Ahogyan szeretem.  Feleségem térül-fordul és egy üveg száraz fehér bort varázsol az asztalra. Felbontja, tölt mindkettőnknek.

- Egészségedre, szívem – nyújtja koccintásra a poharát.

Meghitt, békés családi vacsora. Már az orrom sem fáj annyira. A második pohár bornál tartunk. Csengetnek.

- Vársz valakit? – kérdi az asszony.

- Nem én, és te? – kérdezek vissza, de már a bejáratnál motoz. – Jöjjön csak be, itt vagyunk a konyhában, éppen vacsorázunk.

Hatalmas bőrönddel a kezében megjelenik Mara a konyhaajtóban.  Összeroppan kezemben a pohár. Az üvegszilánkok felsértik a kezem.

Segítségemre siet a feleségem:

- Foglaljon csak helyet. Látja, milyen ügyetlen az uram? Gyorsan ellátom a sebét, utána átöltözhet.  Már az ő ruhái is bőröndben vannak.  Addig egyen, aranyoskám, olyan sápadt.  Majd hívunk egy taxit, azzal elmehetnek. Tudja, ittunk egy kis bort, már nem vezethet. Meg a kocsi kell nekem is. Szabad az uram, mint a madár. Oda repülnek, ahová csak akarnak.

Úgy zakatol a szívem, hogy alig kapok levegőt. Nem, nem akarok szabad lenni! Legszívesebben ordítanék, hogy maradni akarok!

Meglátom feleségem szemében a jól ismert elszántságot. Mara leül az asztalhoz és jóízűen  falatozni kezd.

- Jobb, ha tudod - harap egyet -, terhes vagyok.

Keserű ízt érzek a számban.  A nem kívánt szabadságét.

 

Kutyaharapást szőrével

Kökényszemű kifizeti a lakatost, aki lecserélte a zárakat és felhajt fél üveg kristályvizet.

Még szólni kell az unokaöccsének, hogy kódolja át a lakásban az átkódolni valókat és ezzel ez a fejezet lezárva. Marát örökre a múltba zárja, mint mindennel tette, ami valaha is bántotta.  Lesz három rossz napja és kész. Újra a régi lesz, a vadászmezőre léphet, elvégre annyi a szabad nő, mint a pelyva.

Ma este még nem az igazi, rossz egyedül, kell a pótcselekvés. Erre való a konditerem, amelyet a társasház közös pénzéből alakítottak ki a pincében és reggel hattól este tízig bárki házban lakó kínozhatja magát kedvére.  Ha nem lenne a konditerem, ötvenkét évesen nem nézne ki úgy, mint egy gladiátor. Mint egy ősz hajú gladiátor. Persze anno a gladiátorok nem éltek annyit, hogy megőszüljön a hajuk.  Ám a huszonegyedik században már más a helyzet.

A konditeremben szerencsére éppen nincs senki, kedvére emelheti a súlyokat, futhat a futógépen és nem ciki, ha a könnyebb megoldásokat választja. Ha elfárad fizikailag, talán szellemileg most is felfrissül.  Gyorsul a pulzusa, gyöngyözik a homloka és igazán jöhetne már valaki, akivel lehetne beszélgetni. Mindegy miről, akár a cserebogarak nemi életéről, csak élőlény legyen mellette, hallja a szuszogását, ne csak a gépek monoton zörejét.

Szóval Mara terhes lett. Izgalmas. Felettébb izgalmas. Azt elfelejtette megmondani a lánynak, amikor négy évvel ezelőtt odaköltözött hozzá, hogy mindent megad számára, amit csak akar. Kivéve a gyereket. Egy kósza ötlettől vezérelve, még egyetemista korában elköttette magát, hogy szabadon garázdálkodhasson a lányokkal, asszonyokkal, válogatás nélkül. Hirdette is mindenütt, hogy vele szerelmeskedni maga a tökély, semmi veszély. Éltek is a lehetőséggel a körülötte lévő nők. Megtanult tőlük mindent, amit a testi szerelemről tudni kell. Meg amit tudni csak lehet.

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.