Kép: szlth. internetről

A minap egy falunyi lakosságú társasház előtti forgalmas utcán, a fal tövében ágyazott meg magának a férfi.

A bámészkodókat papírdobozra írtan tájékoztatta: "lomis vagyok!". Három éjszakát töltött az aszfaltra helyezett, vastag matracon, mire a kijelölt időben, szálingózni kezdtek a feleslegesnek ítélt holmijaikat kidobó a lakók.

Az addig barátságosnak mutatkozó lomizó mellett, feltűnt egy termetes asszonyság, aki csipőre tett kézzel adta tudtára a világnak, hogy most már ők vannak birtokon belül.

Délutánra a magas heggyé vált korhadt deszkák, szétesett, öreg székek, kibelezett fotelek, rongyok, törött üvegek, edények között nézelődve, könnyűszerrel megállapíthatóvá vált, hogy ahogy szegényednek az emberek, annál satnyább a kínálat.

Viszont a drága benzinárak mellett még így sem érdemes átjárni már a szomszéd országokba, mint régen.

A hivatásossá vált lomizók előtt divat volt, hogy a jobb kerületekben tisztes emberek nézelődtek ilyen tájt. Értékes porcelánok, rézből készült szobrocskák, Tiffany-lámpák, kopott, de értékes szőnyegek, antik kisbútorok leltek így új gazdára. Ennek előtte pedig a MÉH-esek jártak jól, illetve gazdagodtak meg, a sokszor nagy értékeket fillérre cserélők révén.

Ma azonban az egymástól húsz méternyi távolságban dekkoló lomisok mindent szemmel tartanak, miközben villámgyors mozdulatokkal belezik ki a tévéket, számítógépeket, külön kupacba rakva a vasat, rezet és aluminimumot.

Egymást sem szívlelik. Egyikük kezében cigaretta, másikkal egy dobozt sört emelve szájához, megkapja a magáét, hogy sokba kerül, így legközelebb nem hívják segíteni.

Közben a lakókkal is beszédbe elegyednek. A lomisok fölajánlják, főleg az idősebbeknek, hogy szívesen szétnéznek lakásaikban, hogy ne kelljen nekik lecipelni a helyet rabló holmikat. Szinte senki sem fogadja el a felajánlott segítséget. Inkább panaszkodnak. Mint kiderül, a hatalmas társasházban sokan nem tudják már fizetni a közös költséget sem, s félő, hogy rövidesen a villany, gáz is kikapcsolásra kerül. A lomisok erre csak legyintenek és átszállingóznak a szomszédos kerületbe.

Az új lakóparkban már értékesebb holmik kerülnek az utcákra. Egyik emeletről kiszólnak a nézelődőknek, hogy a tévé és számítógép teljesen jó, csak lecserélték újabbra. Erre az egyik lomizó nő káromkodik egyet, majd megrántja a zsinórt, a képernyő az aszfalt felé néz, úgy húzza a sarokig.

Ott, a bontó ember az egész járdát elfoglva "dolgozik", a járókelők leszorulnak a forgalmas útra. A bontó mellett frissiben szerzett, kecses asztalkán az otthonról hozott kolbász, vastag szalonna, tepertő illatozik. Mikor elúnja a munkát, csipeget kicsinyt, majd mégjobban teríti a járdát a számára is feleslegessé vált dolgokkal.

Valaki rászól. Válasza kritikán aluli, majd kissé lehiggadva közli, az ő anyagi helyzete valószinűleg sokkal jobb, mint a rászólóé, így jobb, ha alkalmazkodik az átmeneti helyzethez.

A megbírált még visszanéz és bánja, hogy nem hirdette meg valamelyik ingyenes portálon az általa odaajándékozott műszaki holmikat.

Eszébe jut az egykoron a Nyugati pályaudvarnál ingyenételt osztogató Róbert bácsi esete, akinek a szegények imába foglalták a nevét. Aztán kiderült, hogy Róbert bácsi a legnagyobb válságban lett milliomos, mert a piacokról, vendéglőkből, egyéb helyekről ingyen kapott ételekből valóban juttatott a rászorulóknak is, de főleg az ő pénztárcája lett vastagabb.

Mint tudjuk, a látszat csal. Nézzük meg alaposan kit és mivel segítünk.