Caesar kép

 

Hol volt, hol nem volt, de volt egyszer valahol egy nagyon csintalan legény, Demeter, és egy igencsak feltűnés nélkül éldegélő léány. Telt múlt az idő, hát a legény kapkodott ide-oda, minden léányba bele akart habarodni, de azok észrevették, hogy mennyire telhetetlen, hát bizony kikosarazták, úgy módjával, ahogyan illett.

- Na, telt-múlt az idő, mégis mindketten csak megvoltak, egyszer azt mondja a legény:

- Elmegyek a Mariskához, igaz, eddig észre sem vettem, de azért mégis csak ő az, aki eddig nem utasított engem vissza. Úgy is tett.  

Béállít aznap este vizitlába, felakasztja a szűrét az előszobában, beszélgetnek, közben figyelgeti a szűrt, vajon kiteszik -é onnan, vagy mégsem? Hát egyszer látja, hogy megy a léány apja s megfogja, kihajítja. Na, elpirult mindjárt, s kezd búcsúzkodni, hogy akkor ő nem zavar többé, s menne, ha már úgyis le óhajtanának feküdni, azt egy világért sem akadályozná meg. Nem szólnak erre semmit a házbéliek, de a léány felállt, kiment, s a szűrt visszahozta, leporolta s vissza akasztotta oda, ahol volt.

Örült a legény, akit kiraktak, örült, hogy azért mégis van Isten az égben, s már ő sem marad agglegény. Mivelhogy a léány visszaült a helyére, visszaült ő is, hogy, azért mégis volna még egy két szava hozzá.

- Beszélgessetek csak. - mondta a léány apja, de olyan mérges volt, hogy kiment, erre az anyja is otthagyta őket, hogy akkor érezzék jól magukat.

- Na, Mariska, én elveszlek. - mondta neki Demeter. Elveszlek, mert látom a szűrömet visszahoztad.

- Jó, - mondta a léány , - de csak úgy megyek hozzád, ha valamiben megállapodunk.

 - Jó, úgy lesz.

 Másnap újra elment Mariskáékhoz, és egyszer csak nem akart hinni a szemének, mert íme, a léány anyja is kitette a szűrét. Na, de a léány megint visszahozta. Nagy kő esett le a szívéről.

„Nem félek én már ezektől. – gondolta.  Ha Maris nem kosaraz ki, ők aztán mondhatnak bármit, akkor sem úgy lesz az.”

Harmadnap béjött a lány nagymamája és az tette ki Demeter szűrét, de Mariska megint csak közbelépett. Így már aztán mindenki előtt világos lett, mint a nap, hogy ni, a léány mit akar. Na, akkor Demeter mondta neki:

 - Vasárnap eljövünk leánykérőbe.

 - Előbb mondjam meg, mit szeretnék, és ha úgy jó, vasárnap gyertek, mert szívesen várunk.

- Mondd meg, mert úgy lesz, ahogy akarod. Mi a kívánságod?

- A mi kertünkbe van egy égig érő fa. - kezdte mondani a léány. - Na, az az én kívánságom, hogy menjünk most oda, és kössünk a fához egy vastag kötelet, az legyen a mi szerelmünk kötele.

- Hát az meg mire lenne jó? - csodálkozott Demeter. - Mit oszt, vagy mit szoroz az a kötél a mi dolgunkban?

- Az annyit, hogyha később majd megunnál engem, akkor azt el kell majd szakítanod, addig nem hagyhatsz el.

- Rendben van. - egyezett belé a legény. - Akkor én már kötöm is ide, ni, - mutatta, - és hadd menjünk akkor készülődni.

Jó szorosan oda is kötözték azt a kötelet és máris készülődtek. Akkor meglett a lánykérés, meg az eljegyzés, meg a lakodalom is. Egybekeltek és ment minden, mint a karikacsapás.

Telt az idő, az ember sokat dolgozott, imitt-amott, majd jött haza nagy szenvedéllyel, hogy őt a felesége szeresse. Hát az szerette is, de nem olyan nagy hevességgel, mint ahogyan Demeter kívánta, no. De mivelhogy nem sok ideje volt, hát valahogyan csak megvoltak mégis, és a munka elfeledtette vele, hogy még egy csöppet jobban kéne szeresse őt az asszony. De születtek gyermekek, és ment minden, hanem azért egyszer-kétszer, csak eléhozta azt, hogy szeresse már jobban is, ha lehet.

- Szeretlek, ne aggódj, - felelte Mariska, - vagy, ha nem elég ez se neked, eredj szakítsd el a szerelmünk kötelét és hagyjál itt, azt sem bánom.

 - Á, csak viccelsz. - mondta Demeter és elment, munkájába feledkezni.

Ám Mariska mégsem viccelt, annyira bízott a kötél erejében, hogy nem félt az semmitől sem. Jól tudta, hogy Demeter azóta sem látta azt a kötelet, amióta oda kötözte azon égig érő fához. Ő bezzeg minden héten odament, és egy tincset a hajából belefont a kötélbe. Sok-sok év múlva az a kötél már olyan vastag lett, mint annak a fának a dereka, de arról Demeter semmit nem tudott.

Később az idő annyira elszállt felettük, hogy az embernek már nem kellett dolgozni, hazaküldték, azt mondták neki, nyugdíjba mehet. Akkor látta Demeter, hogy az asszonya bizony sosem változik.

 Na jó, elment erre-arra és rátalált Rózsikára, aki annyira heves volt, annyira szerelmes, hogy az csuda.

- De kár, hogy csak most találkoztunk. - mondta neki Demeter, és szaladt haza, hogy ő el akar válni.

- Mit bánom, ha a kötelet elszakítod, élhetsz a Rózsikáddal, mit bánom én. -  nevetett Mariska és kimentek a fához.

- Juj, hát ezzel mi lett? - kérdezte Demeter, amikor meglátta a vastag kötelet. -  Ezt hogyan csináltad?

- Hát úgy, ahogyan kell. - válaszolta Mariska és csípőre tette a kezét:

- Mire vársz, essél neki és szakaszd ketté azonnal!

Átölelni sem tudta, nem hogy elszakítani. Na, ment vissza Rózsikához, és elpanaszolja, hogy mi az akadály.

- Hát az semmi. - felelte Rózsika. - Odaadom a lovamat, eredj, fogd bé, és húzasd szét vele azt a madzagot, és hagyd ott a Mariskádat.

Úgy is tett, de a ló se bírta elszakítani.

- Ó, hát nekem van egy traktorom, na, azzal biztosan eltépetjük, vigyed a traktort és igyekezz már, mit állsz itt?

De a traktor sem bírt a szerelem kötelével, húzta-húzta, míg ki nem fogyott belőle az üzemanyag. Akkor visszavitte, és mondja, hogy azt nem lehet eltépni.

- Jaj, de buta vagy, vigyed a fejszét és vágd szét, nem emlékszel? Nagy Sándor hogyan vágta el a gordiuszi csomót?

- Nem vihetem, Rózsika, megfogadtam, hogy azt soha nem fogom elvágni, mert akkor meghalok, te!

 - Jó, jó, de van egy másik ötletem. A cirkusz igazgatója az én nagybátyám. Megyek, elkérem tőle az elefántot.

El is ment és béfogták a madzag elé.  Mind a ketten felkapaszkodtak a hátára, hogy még nagyobb súlya legyen, és ütötték az elefántot, verték, mint szódás a lovát. Ó, de hiába, csak nem bírt a szerelem kötelével.   

Na, akkor Rózsika lehajolt, hogy ő is húzza, akkor biztos elszakad a kötél. Húzta, húzta, addig-addig, hogy lebukott az elefánt hátáról és az elefánt széttaposta.

Jajgatott Demeter, majd eltemette Rózsikát. Akkor hazament és azt mondta magában:

„Nincs erősebb a szerelem kötelénél. Végig vak voltam, még szerencse, hogy Mariska viszont nem.”

És talán még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Vissza a bloghoz

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.