A fiú büszkén mutogatta szűk környezetének vizsgamunkáját, a mesterien esztergált sakkfigurát. Tisztelte a keze alatt formálódó anyagot s szerette a munkájáért kapott megbecsülést.

Csendben, rendben élt édesanyjával, bátyja korán nősült, őt hiába unszolta a mama.

- Úgysem találnék olyat, mint te - ütötte el filyenkor félig tréfásan és kezet csókolt hálásan ránéző anyjának.

1989-ben meghalt a mama, bátyja elvált s visszaköltözött az apró lakásba.

A megváltozott életfeltételeket súlyosbította, hogy az állami vállalat, ahol emberünk dolgozott eladásra került. Az idegen tulajdonos őt is átvette volna, de feltételhez szabottan. A számítógép vezérelte munka azonban nem volt ínyére.

- Ha nem tanulod meg, örökre lemaradsz! - visszhangzott a fülében az új főnök intelme.

- A kezed által teremtett munka mindennél többet ér! - szólt agyában egy régebbi érv.

Utóbbinál maradva keresgélt munkát. Egy hónap volt a leghosszabb idő, amit ingyen dolgozott. Mindenhol különböző ürügyekkel tologatták a kifizetés napját, amiből aztán nem lett semmi. Kényszerből alkalmi munkákat vállalt, ahol zsebből zsebbe fizették. Ez legalább biztos volt.

Közben állandóan zsörtölődő bátyjával nagyon megromlott a viszonya.

- Mi van itt? - kérdezte magától, de megnyugtató választ kitől kaphatott volna.

Aztán rendesnek tűnő céghez került. Egy évig úgy érezte, minden rendben. Mígnem kisebb baleset érte, s kiderült, hogy nem fizettek utána járulékot. Amikor felelőségre vonta őket, kiröhögték. Kilépett. Ekkor már negyvenes éveiben járt.

Nem kapkodtak utána, nem becsülték elavultnak vélt szakértelmét. Kezdte senkinek érezni magát. Megtakarítását régen felélte, ami innen-onnan összejött, italra költötte, mert addig nem járt az agya. Bátyja ezt nem tűrte, így az utcán, immár az ismerős csövesekkel kezdett inni. A sok elfuserált, kettétört élet valahogy megvígasztalta. Úgy gondolta, az övé még jobb lehet.

Rosszul számított, mert egyik este hiába próbált bejutni a közös lakásba. Bátyja beváltotta fenyegetését és kicserélte a zárat. A szomszéd néni, anyjuk egykori barátnője szomorúan nézte az eseményeket.

- Jelentsd fel! - tanácsolták neki az alkalmi cimborák.

- A testvéremet? Soha! - válaszolta és nagyot kortyolt a műanyag flakonból.

Életében először egy kuka mellett ébredt. Valaki rádobott egy kabátot, hogy ne fagyjon össze a hajnali hidegben. Elborzadt magától.

Így még munkát sem találok - kesergett  magában. A zsebe üres volt, pedig úgy emlékezett, valamennyi pénz volt még nála.

- Gyere! Egyél! - szóltak hozzá egy bozótból, ahol négy-öt hajléktalan evett, a fűre terített papírokból.

Megköszönte és élt vele. Mikor rájött, honnan volt az étel, rosszul lett.

- Kortyolj bele, ettől rendbe jössz! - mondta a mellette ülő.

Testét átjárta a szesz, majd iszonyatos tehetetlen düh vett rajta erőt.

- Tudjátok ti, miket csinált ez a kéz? - mutatta kifordított tenyerét - Aranykéznek hívták. A többiek szótlanul nézték saját kezüket. A dühöt sírógörcs váltotta fel.

- Gyere, inkább gyüjtsünk üvegeket! - szólalt meg aztán az egyik, oldva az érzelmi feszültséget.

Rövidesen teljes mértékben azonosult az adott helyzettel. Az egész napja ráment, hogy egyik helyre elballagva tiszta ruhát szerezzen, a másikon megfürödjön, a harmadikon meleg ételt kapjon. Ha más nem, a boros flaska állandó kisérőjévé vált.

Egyszer lakossági bejelentés után a kórházban találta magát. Tapintatosan közölték vele, hogy jobb lábát, bokától lefelé amputálni kellett.

A rég elfeledett tiszta ágy erős, belső változást eredményezett nála. Leszázalékolták, aprócska nyugdíjhoz juttatták. Hóna alatt mankókkal látogatta meg bátyját, aki először elsírta magát, majd leszidta, hogy ha nem ivott volna... Ezután elővett egy üveg konyakot és vizespohárba töltve nyujtotta át öccsének.

- Megszűnt a munkahelyem - mondta szájáról levéve az üveget. - De én nem jutok oda, ahová te.

Ezen megint alaposan összevesztek s az öccs másodszorra is ki lett tessékelve.

Ekkoriban kezdte üres, tompa tekintettel nézni a semmit. Ott aludt el, ahol elálmosodott, ha már nem volt pénze, azt itta, amit a kukákba dobált üvegek alján talált. Hét csepp mindegyikben volt. Alkalmanként szerencséje volt, mert - ahogy ő nevezte - a fehérgalléros az orra előtt dobálta be a félig teli whiskys üvegeket a szemétbe. Nem nyújtotta át neki, de mindig riadtan nézte.

- Félsz, hogy idejutsz, te alkalmi ívó? Sajnálsz, de nem annyira, hogy segíts rajtam, mert undorodsz tőlem! - nézett vissza rá emberünk, de csak az agyában hangzottak el a mondatok.

Rövidesen újból kórházba kötött ki. Ott kapta a hírt, hogy bátyja öngyilkos lett. Hazament. A szomszéd néni engedte be, nála volt a lakás kulcsa.

Emberünk összecsődítette az utcán megismerteket. Egyikük kifestette a lakást, másikuk a parkettát lakkozta. A szomszéd néni nagy fazék paprikás krumplival járult a megújhodáshoz. Csendben ettek, mindenki elgondolkodott. Később előkerültek a butykosok.

- Na, itt nem iszunk! Itt nem! - mondta emberünk határozottan és elindultak a szokott helyükre.

Másnap a kuka mellett ébredt. Hirtelen nem tudta, hogy képzelete játszik vele, vagy tényleg van hova mennie. Hazatalált.

Egy időre észhez tért, aztán kétlaki életet kezdett élni. Pár napot az utcán töltött és ugyanannyit otthon, a lakásban.

Aztán az utcákról átszokott a közeli vasúti sínekhez. Gyakran üldögélt ott, ép lábával a taktust verve, ordítva énekelt. Körötte szétdobált üres üvegek, mankói a sínekre hajítva. Kezében tartotta az általa készített sakkfigurát, de tekintete már nem fogadott be senkit és semmit.

Az ötvenes évei végén járt...