Caesar kép

Kapcsolódni érzem az alábbi - átvett - írást társunk Anyáknap előtti aggodalom  c. munkájához.

ifj.Tompó László cikkét olvassátok szeretettel, megértéssel.

BML

 Hogyan szeresse a magyar diák hazáját?

Erre a kérdésre korántsem csupán költő és író eleink adtak könyvtárnyi útmutatást diákjainknak, hanem tömegeket megmozgató, nevelési tanácsadásban élenjáró, gyakorta pszichológusokat megszégyenítő empátiával megáldott papjaink is, mint az 1939. május 5-én Budapesten elhunyt Tóth Tihamér veszprémi püspök.

Bár önmagukat nemzetinek és kereszténynek tartó könyvkiadókból nincsen hiány hazánkban, sajnálatosan azonban úgy tűnik, valahogy egyiküknek sem igazán szívügyük az ifjúságot nemzeti és keresztény szellemiségre nevelő művek kiadása, pedig tanulhatnának a két világháború közötti könyvkiadásunkból, ugyanis akkor sorra jelentek meg közérthetően, sőt irodalmi nyelven megírt önnevelési útmutatók olyan népszerű (rovatunkban már eddig is többször tárgyalt) pap-pedagógusoktól, mint Koszterszitz József, Lantos-Kiss Antal, Marczell Mihály, Szívós Donát, Tower Vilmos és Tóth Tihamér, s ha már azóta sincsenek műveiknél jobbak, kiadhatnák őket és taníthatnának belőlük legalább egyházi iskoláinkban.

A felsoroltak közül ezúttal az utóbbi tanácsainak időszerűségére hívjuk fel olvasóink figyelmét, előtte azonban röviden életéről. 1889. január 14-én született Szolnokon. Kitűnő érettségi után 1906-ban a budapesti Központi Papnevelde hallgatója lett. Elöljárói már ekkor így nyilatkoztak róla: 'Optimi clerici exemplum, Ecclesiae utilissimus fore speratur', vagyis 'a legjobb pap példaképe, az Egyház számára igen áldásos élet reménye van benne'. Felszentelését követően rövid ideig tábori pap az első világháborúban, majd Egerben a papnövendékek tanára. Prohászka Ottokárhoz hasonlóan úgy látta, hogy az első világháború Isten büntetése volt, amiért elhagytuk Őt és engedtük, hogy nemzetünket a liberalizmus megmételyezze. Felismerte, hogy a további romlás egyedüli ellenszere a tiszta, művelt, jellemes, vallásos, egyszóval: krisztusi ifjúság kinevelése. Ennek jegyében kezdte meg a 'Levelek diákjaimhoz' című könyvsorozat írását, amely rövidesen Európa-szerte hatalmas közönségsikert eredményezett. Ezzel párhuzamosan 1918-tól a budapesti Egyetemi Templom szószékéről rendszeresen elhangzó prédikációival felrázta elalélt nemzetét. Hamarosan a kongregációk és cserkészcsapatok eszményképe, 1924-től egyetemi magántanár: 1925-től a szónoklattan, a hitoktatástan és a nevelés professzora. 1926-tól szentbeszédeit állandóan közvetítette a rádió: ő ismerte fel leghamarabb a rádió fontosságát a lelkipásztorkodásban. 1931-től a Budapesti Központi Papnevelő Intézet vezetője. 1938-ban, a budapesti Eucharisztikus Kongresszus évében XI. Piusz pápa Magyarország egyik legnagyobb egyházmegyéje, a veszprémi püspökévé nevezte ki. Súlyos szenvedések utáni, 1939. május 5-én bekövetkezett halálával űrt hagyott maga után. Életművét - hasonlóan Prohászka Ottokáréhoz vagy Bangha Béláéhoz - a Szent István Társulat jelentőségéhez mérten sorozatban jelentette meg, huszonhárom kötetben. Belőle nevelési szempontból a legértékesebbek A tiszta férfiúság, A művelt ifjú és A jellemes ifjú című, idegen nyelveken is kiadott könyvei.

Hazaszeretetre buzdító tanácsait 'A művelt ifjú' című kötetében fogalmazta meg, lényegében a gróf Klebelsberg Kunó-i kultuszminiszteri hitvallásból kiindulva, miszerint nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy egy Trianon által kivéreztetett nemzet az egykor hazát szerző kard helyett most a szellem és a lélek erejével tudja helyét elfoglalni a világban, hangsúlyozva, 'nem az a jó hazafi, aki mellét döngeti minden március 15-én s teli torokkal szavalja a 'Talpra magyar'-t, hanem az, aki azon a helyen, ahová őt hivatása éppen a jelen helyzetben állította, mindent elkövet, hogy az ott rá váró feladatot a legapróbb részletekig tökéletesen teljesítse: a diák tehát akkor legjobb magyar hazafi, mikor jellemének kialakításán dolgozik és sokat tanul, mert ezzel növeli nemzetének kultúráját s értékét'.

Mintha egyenesen a ma liberális szellemtől megfertőződött diákoknak szólna atyai szigora, amikor arra figyelmeztet, hogy 'az az ifjú, aki idejét lopja, hazaáruló, mert nemcsak önmagát hagyja kiműveletlenül, hanem ezáltal hazáját is szegényebbé s gyengébbé teszi' (holott, amint Vörösmarty Mihály is int, 'Szűkökben legyen a haza és ha kimondani szükség, / Tetteitek zengjék nagy diadalmi nevét.'), elvégre 'egy ország nagysága nem természeti kincseitől, nem régi történelmének dicsőségétől függ elsősorban, hanem polgárainak derekasságától, munkakedvétől s becsületes jellemétől'.

Azt is nyomatékosítja, hogy bár sokan mást mondanak, valójában azonban a kereszténység nem nyomja el a nemzeti érzést, hanem egyenesen 'megnemesíti' azt, hiszen 'szent vallásunk nem hirdet internacionalizmust oly értelemben, hogy le kell rombolni a nemzetek közt a különbségeket és sajátosságokat (mert hiszen ez a természet rendjének megbontása volna), hanem ellenkezőleg, a leghangosabban tiltakozik minden nemzeti elnyomás ellen: maga az Úr Jézus adott legszebb példát a hazaszeretetre, amikor földi hazájának, Jeruzsálemnek pusztulását előre látva könnyekre fakadt'.

Hasonlóan Reményik Sándorhoz, ő is csak azt óhajtja, hogy lássák bármennyire is megalázottnak hazájukat, mégse hagyják el azt soha: 'Valaha, mikor dicső volt országunk története, talán nem is kellett ezt külön mondani, de ragaszkodjál most is ehhez a hazához s ne készülj arra, amire hallom, sok fiú készül! 'Mihelyt diplomám lesz, kivándorlok.' Ubi bene, ibi patria! Ott a hazám, ahol jól megy a dolgom? Lesz-e itt valaha magyar feltámadás, ha a legderekabb magyar ifjak vándorbotot vesznek kezükbe, de itt maradnak éppen azok, akiket szívesen küldenénk Palesztinába!?'

Ma, amikor csak vágyálomnak tűnik a könyveiben oly ideálisan bemutatott művelt, jellemes magyar ifjúság, talán soha nem volt annyira ijesztően időszerű nyolcvannyolc évvel ezelőtti, Friedrich Nietzsche-i és Arthur Schopenhauer-i akaratedzettségre buzdító intelme: 'Húsz millióan voltunk, nyolc millióan maradtunk, s amit országunk fizikai erőben vesztett, szellemi erőben kell azt megnyernie', mindhalálig önmagunk tökéletesítésén fáradozva, szemünk előtt tartva a könyveiben nem véletlenül olyan sokszor idézett Vörösmarty Mihály alábbi sorait (Jóslat):

A gyűlöletnél jobb a tett,
Kezdjünk egy újabb életet.
Legyen minden magyar utód
Különb ember, mint apja volt.
Ily áldozat
Mindig szabad,
Mert még neked virulnod kell, ó hon,
Vagy - szégyen rögzik minden fiadon!

Kié e hon, ha nem miénk?
Ha érte mindent megtevénk,
Ha tiszta kézzel áldozánk,
S lettünk, mi eddig nem valánk:
Nincs hatalom,
Mely visszanyom!
És még neked virulnod kell, ó hon,
Mert Isten, ember virraszt pártodon.