Caesar kép

Régi ismerősöm messziről integet az utca túlfeléről. Bevárom. Közben alaposan megnézem a magas, egykoron délceg legényt. Ahogy közeledik, tekintetem lesiklik remekbe szabott cipőjére, aztán eszembe jut, mit nyavalygott vagy harminc évvel ezelőtt, hogy nem talált magának jó kinézetű, 56-os számú lábbelit.

Úgy látom ez megoldódott.

Köszöntjük egymást, közben jellegzetesen remegő ujjakkal zsebéből húzza elő mobiltelefonját. Keresgél, majd az orrom alá dugja.

- Mit hallottál erről? Ezek még erre is képesek lennének?!

Elolvasom  az egykori egypárt jogutódjának üzenetét, ami arra kötelez mindenkit, hogy adja tovább. Alattomos figyelmeztetés a százezer forint feletti nyudíjak elvételéről, megadóztatásáról.

Dühbe  gurulva, gorombán kérdezek vissza.

- Miért nem hagyod már ott őket?

Riadt tekintetét nézve szülei jutnak eszembe. Apja egyszerű munkásként veszett oda a II. világháborúban. A dunántúli apró faluban ketten maradtak. Az asszony minden munkaalkalmat megragadva cérnavékonyra fogyott, hogy a növésben lévő, egyre nagyobb étvágyú gyermeknek előteremtse a legszükségesebbet. Gürizett hajnaltól késő estig. Férfira többet nem nézett. Csak fia révbe juttatása lett életcélja. A gyerek szófogadó, jól tanuló volt, így felfigyeltek rá, segítették. A mélyen vallásos édesanyját még abban az időben sem bántotta senki, mert sűrűn látogatta a templomot. A gyakran náluk vendégeskedő pappal még a gyerek jövőjét szívén viselő párttitkár is összefutott. Az asszonyt többen figyelmeztették, hogy vigyázzon vele, de az asszony munkától eldeformlódott kezét az ég felé emelve kért áldást, hiszen a párttitkár elmenetelekor mindig "Isten áldja Mariska nénit" súgott búcsúzásként. Az asszony úgy vélte, ilyen ember nem lehet rosszindulatú. A szomszédok többé nem szóltak az idősödő asszonynak, aki soha nem vette észre a párttitkár gúnyra görbülő ajkát.

Ismerősöm nem felejtette el édesanyja önfeláldozását, és azon emberek segítségét, akik által az lett, aki. Édesanyját már csak a temetőben látogathatja, de a falu öregjei ma is szívesen veszik visszatérését. Ilyenkor ezredszerte mesélik, micsoda galibát okozott a Fő utcán összecsődült embereknek, egy felettük alacsonyan elszálló, szárnyait meg-megbillegtető hatalmas vadász pilótagép. Édesanyja oszlatta el a félelmet, közölvén, hogy pilótaszokás szerint nyilván fia köszöntötte szülőfaluját. Anyja persze soha nem tudta meg, hogy ezért szigorú megrovásban részesült.

Idáig jutottam a visszaemlékezésemben s mint a kondenzcsík az égen, úgy párolgott el dühöm is.

- Csak arról hallottam, hogy a bíróság által, a múlt rendszerben elkövetett tettek miatt bűnösnek kimondottaknál csökkentené jelentős összeggel a nyugdíjat. Te viszont nem tartozol ebbe a körbe. Továbbítottad?

Válasz helyett száját szorosra zárta. A telefont becsúsztatja a nylonzacskóba, ahol a literes égetett szeszes üveg összekoccan a dobozos sörökkel.

Váltunk még néhány semleges mondatot, majd elbúcsúzunk. Aztán visszanézek. Szinte egyszerre intünk egymásnak, majd eltűnik a bejáróban, görnyedtebben, mint amikor találkoztunk.