admin fotó

Hol volt, hol nem volt, de valahol azért mégis volt egyszer egy, mesélő béka.
Egy szép, szent ligetben éldegélt, egy  tiszta, tavirózsás tó közepén. Mondták, emlegették eleget a nevét az emberek. Mesélték, ha  valakik arra betévedtek, a béka a jóravalóknak megszólalt és csodálatos meséket kezdett  mondogatni.
- Á, az már biztosan eltűnt onnan, az már nem élhet annyi ideje, hiszen több, mint 100 éve, hogy beszélnek róla. - szólt közbe egyik-másik kétkedő és leintett mindenkit. - Nekem aztán ne emlegessétek azt a békát, mert hallani sem akarok róla.
Ezek miatt az emberek kezdtek megfeledkezni róla, de a béka nagyon türelmes volt. Ő csak várt és várt,  hátha valaki  mégis odatéved és meghallgatja még egyszer, utoljára. Addig nem szeretne elmenni, míg el nem mondja összes meséjét, hisz ezért volt ő mesélő béka, nem is másért.
Ám, de egy szép májusi napon eljött érte a fekete tündér és azt mondta neki:
- Betöltötted  kétszázadik esztendődet, már 50 éve annak, hogy senki emberfiának nem mondtál mesét. Nem várhatsz tovább, vissza kell vigyelek e szent ligetről.
- Ne vigyél még, várok még, ne vigyél vissza. - könyörgött neki a béka.
- Hogyne vinnélek, hisz ennek a szent ligetnek is már szemetes a környéke és eltűntek, nem jönnek ide a megtisztulni vágyók. Nem jön egy békét kereső, egy mesét hallgató, nem egy fákat tisztelő, nimfákat, források szellemét hívogató. Miként képzeled, hogy éppen te rád lenne itt szükség? Mikor már a tündérek is beljebb húzódtak, maholnap már a hegyekbe sem lesz csönd, oda is betolakodnak a közönyös, tisztelet hiányában motoszkáló  üresfejű emberek, kiknek egyéb dolguk sincs, mint nagyokat kiabálni, ok nélkül üvöltözni, és ehhez hasonlók. Bizony neked is velünk kell jönnöd ám.
Látta a mesélő béka, hogy nincs tovább, cselhez folyamodott. Kapta magát, beugrott a vízbe és elrejtőzött az iszapban. Fekete tündér pedig leült a partra és várta, várta, hogy feljöjjön, hogy akkor megragadja és erővel magával vigye.
Teltek múltak a napok, a hónapok és a tündér körül kiszáradtak a szép  szőke fák, kiszáradt a láp is, csak ott nem, ahol a béka lapult az iszapban.
Akkor emberek jelentek meg, kivágták a száraz fákat és házat építettek, és ahol a béka lapult, onnan hordták a vizet. Ezt látva a fekete tündér fogta magát és eltűnt. Visszament a béka nélkül és jelentette feletteseinek, hogy a béka körül most már emberek vannak, ezért nem hozhatta vissza. Hamarosan mesélni is fog nekik, így majd minden rendbe jön, aggodalomra nincs semmi ok.
Hát úgy is lett. Egyik nap arra ment egy kisfiú és meglátta, hogy a vízben apró halacskák, kövi márnák úszkáltak. Mezítláb volt, de belement a vízbe és megpróbálta kézzel kifogni a halakat. Amint ott kapkodott a fürge kis halak után, egyszer csak meglátta a békát. Uram Atyám, nagyon megijedt, mert a béka nagyon nagy volt, nagyobb mindenféle békánál és nagyon csillogott a szeme.
Kiáltani akart, de nem mert, nehogy a béka bekapja. Akkor a béka megszólalt, és elkezdett mesélni.
- Volt egyszer egy király, Minden fák királyának hívták. Itt élt a szent ligetben és annyira egyszerűen öltözködött, annyira dísztelenül élt, hogy sokan nem is tudták, hogy ő király féle. Ám, de akik tudták, azok eljöttek és megadták neki a tiszteletet. Jelentést tettek néki a fákról és a fák tulajdonosairól, meg a fakirályság feljebbvalóiról. A király mindenkinek tanácsokat és parancsokat osztott, aztán elvonult  sátéból font sátrába és ott végezte szertartásait, melyek során fatündérek és szelek jöttek elő és a király képességeit mindegyre megújították, hogy bírja munkáját hiánytalanul elvégezni. Később kezdtek eltűnni, egyre ritkábban jelentkeztek azok, akik folytatták volna a fakirályságot és így a király egyedül maradt. Végül odajutott, hogy hiába tapsolt, a bokrok mögül már nem jöttek elő szolgái, hogy ellássák szükséges ruházattal, élelemmel.
- Most mi lesz? - kérdezte aznap este a király az utolsó fatündértől, aki tiszta véletlen folytán visszatért hozzá.
- Menjünk innen, mert itt már nem tisztelik a fákat, és felszámolták a fák-királyságát.
Mikor idáig jutott a történetével a béka, a gyermek felsóhajtott.
- Szegény fák, miért maradtak fakirályság nélkül? - kérdezte. - Miért tűntek el a király alattvalói?
Ekkor a béka elpirult, hiszen tudta, hogy ő saját magát képzelte fakirálynak, ezért nem mert szólni, de végül mégis ezt válaszolta:
- Azért fiam, mert ezen a világon most már a háborús felfogás a döntő. Ezek nyertesei nem akarnak többé békét, nem akarnak semmit, csak háborúskodni és abból gazdagon megélni.
- Nem értem. - mondta a gyermek. - Miért nekem mondod el, hisz én csak gyermek vagyok. Nem értem, amiket most mondtál.
- Nem érted és így a jó, te csak hallgass meg és meglátod lesz eredménye.
Akkor a béka még azt mondta neki:
- Az a  király nem ment vissza a fatündérrel. Eldobta koronáját és beállt az emberek közé. Keresd meg és legyél neki támasza. - mondta és kővé vált ott azon a szent helyen.
A gyermek még nézte, nézte, és akkor odament hozzá az édesapja és így szólt néki:
- Fiam, miért vagy a vízben?
- Mert egy béka meséjét hallgatom.
- Hol az a béka, én nem látok semmit.
- Hát itt mellettem, most vált kővé, te nem látod, apu?
- Nem, én csak nagy zöldes követ látok. - megfogta a gyermeket és kihúzta a vízből.
Később a gyermek felnőtt és megértette, hogy a béka a fák királya. Hűséget esküdött neki és akkor a béka életre kelt. Azóta ketten járják az erdőket, ketten védik, ami még menthető. Mostanában már egyre több alattvaló csatlakozik hozzájuk, és ha minden igaz, akkor a közeljövőben meg is fog alakulni mégis a fák királysága. Aki segíteni fog nekik, az összeütközésbe kerülhet a háborúk nyerteseivel, de nem kell félnie, mert ha Jézus visszajön, meg fogja jutalmazni a fák és lápok védőit, mi mindennél többet ér.