Minden relatív, a boldogság és a boldogtalanság is.
Fél évig élvezem a nyugdíjasok boldog életét, nem kell korán kelni, kiglancolni magam és munkába menni, ahol percek alatt felmegy a vérnyomásom, vagy a főnököm, vagy valamelyik kollégám miatt.
Élvezem, hogy reggel időben felkelek, megreggelizek, megiszom az ébresztő kávémat, beveszem a gyógyszereimet és visszafekszem aludni egy kicsinykét, hiszen hajnalig nézem a televíziót, vagy internetezek. Tizenegykor felkelek, letusolok, felveszem az otthoni tréningruhámat és kiszaladok a legközelebbi CBA-ba, zsemlét és cigarettát venni. Az üzletben ismernek az eladók, szólnak, ha a fogamra való különlegességet kapnak, s ha nincs vásárló, akkor iszom egy gépi kávét, miközben megvitatjuk a világ folyását.
Mondják a barátaim, barátnőim, hogy menjek vissza dolgozni, nem lehet egyik napról a másikra abbahagyni a munkát, mert rövid időn belül slampos leszek, beszűkül körülöttem a világ, sorozatfüggő öregasszony lesz belőlem.
Tiltakozom, hogy ez velem nem fordulhat elő, pedig a lelkem mélyén érzem, hogy a legjobb úton haladok afelé, hogy igazuk legyen.
Ebben az időben már odáig jutok, hogy a farmernadrág az egyetlen ruhadarab, amelyet felveszek. A hajam fodrász után sikoltozik, a lábam meg úgy megszokja a sportcipőt, hogy képtelen lennék beleerőltetni a körömcipőmbe. Hát igen, a súlyom is gyarapszik, ezzel fordított arányban módosul a memóriám. Oké, kimondom, beszűkül a tudatom. Mosás, vasalás, takarítás, főzés, mosogatás, televízió, internet, beszélgetés a szomszédokkal, ebből áll az egész életem.
Kora reggel arra ébredek, hogy odakinn esik a hó. Jaj, de jó, szeretem, ha mindent beborít a hófehér takaró, megtisztul a levegő. Az éltető kávé csordogál, lekapcsolom, majd megiszom, ha visszajövök. De most azonnal felöltözöm, megyek havat lapátolni, még mielőtt bárkinek a házból eszébe jutna.  
Puha a hó, könnyű a lapáttal letolni a járdáról. Először a kapuig kell eljutni, utána jöhet a kinti járda. Ott már óvatosabbnak kell lennem, mert a parkoló kocsik alá nem dózerolhatom a havat, még megsértődnek a szomszédjaim, s legközelebb ki sem tudom szabadítani az autómat, akkora kupac havat halmoznak rá.
Kimelegszem, és kimondottan jól esik a fizikai munka, már amennyire munkának tekinthető a hólapátolás. Az úttesten ötpercenként elporoszkál egy autó, hasítva a havat, mert ide legfeljebb estefelé jut el a hókotró. Csendes utca, Újbuda szívében. Családi házak, négylakásos társasházak váltogatják egymást. Lakik itt gazdag is, szegény is, egy sima, egy fordított. Az azonban bizonyos, hogy az utcánkban ismerősökként köszönnek egymásnak az emberek.
Mire sikerülne a telekhez tartozó járdát letakarítanom, kezdhetném elölről. Nagy pelyhekben, sűrűn esik a hó. Jobb, ha felmegyek a lakásba és megiszom a kávémat.
Persze, hogy kihűlt a kávé, melegítenem kell.
Közben elkészítem a reggelit, vajas zsemle két szelet felvágottal. Minden van, csak a zsemle hiányzik.
Hát, így állunk!
Keserűn, forrón iszom a kávét és máris rohanok zsemlét venni.
Dehogy rohanok, kényelmesen sétálok a hóesésben. Élvezem, ahogy a talpam alatt ropog a hó. A szomszéd házbeliek csak most kezdik letakarítani, váltunk néhány szót.
A közértben elég sok vásárló bóklászik, felnőttek és gyerekek, akik iskolába vagy munkába menet még megveszik a reggelijüket.
Anikó, a csinos fiatalasszony, nemrég vált el, azóta állandóan a délelőtti műszakban dolgozik. Nem győzi feltölteni a zsemlés ládát. Segítek neki, egyedül nem könnyű feladat. Panaszkodik, hogy hetente kétszer előkészítőre jár, és nem tudja kire hagyni a kisfiát.
-    Tetszik tudni, Anyu reggel elviszi Kevét az iskolába, de délután dolgozik. Pedig, ha most nem kezdem el, akkor soha nem lesz bátorságom a tanuláshoz. Szerinte elváltan, gyerekkel, albérletben, munka mellett, lehetetlen a tanulás.
-    Anikó, vállalom, hogy hetente kétszer vigyázok a kisfiára. Úgyis időmilliomos vagyok. Kettőkor végez, ugye? Idejövök és megbeszéljük.
A házunk előtt pakolnak le a hatalmas bútorszállítóból.  Középmagas, zilált hajú fiatalember széles gesztusokkal, nagy hangon instruálja a szállítómunkásokat, akik láthatóan rá sem hederítnek, egyre csak húzzák-vonják a bútorokat, s mit sem számít, ha elszakad a csomagolóanyag.
Odaérve köszönök, a munkások pedig visszaköszönnek. Két forduló között igyekszem bemenni a sarkig nyitott kapun, hogy véletlenül se akadályozzam a munkájukat.  A fiatalember nem köszön, sőt, láthatóan bosszús, mintha bármiben is akadályozná őt az ottlétem. Nem szólok semmit, mintha észre sem venném. Már tudom, hogy személyében az új lakótársat tisztelhetem, aki Blanka lakásának új tulajdonosa.  Végre láthatom is, nem csak a házbeli szóbeszédből és a lakásfelújítás alatti kopácsolásból ismerem.
Sajnálom, de még nincs vége a járkálásomnak, mert dolgom van, és hamarosan újra elmegyek, bármennyire nem tetszik mászkálásom az új lakónak.
Sietve megreggelizem és felhívom a fodrászomat, aki éppen dolgozik és szokás szerint azonnal kész fogadni, bármennyi is a munkája. Másfél évtizede az a gyakorlatunk, hogy felhívom, és máris megyek.  Aktív időszakomban az ország különböző részeire szólít a munkám, és sohasem tudom előre, mikor végzek, egyszerűen, amikor időm engedi, akkor megyek.  Ezen a már egyikünk sem akar változtatni, ahogyan a megszokott csipkelődésen sem:
-    Melírozott frizurát akarsz? Rendben! Kétségtelenül fiatalít! Valld be, őszintén, új fiatalember lépett az életedbe!
-    Ó, ha tudnád, mennyire fiatal!
-    Csak nem? Jóképű negyvenes?
A női fodrászatban négy korombeli fodrásznő és egy fejmosó dolgozik, akik ismernek már, és fél füllel hallgatják a beszélgetésünket, miközben aktuális ügyfelükkel is fecsegnek. Nem csoda, hiszen mi nők, egyszerre több dologra tudunk koncentrálni munka közben is, erre szocializálódunk a családban.
-    Á, hová gondolsz? Sokkal fiatalabb!
-    Ez a divat, jól teszed! – szól hozzá a beszélgetésünkhöz a szomszéd fodrásznő, akiről köztudott, hogy a barátja tizenöt évvel fiatalabb nála.
-    Lilla, még téged is túlszárnyallak! Harmincöt évvel fiatalabb a tiédnél!
Harsog a kacagás, a kolléganők gyorsan kapcsolnak, csak szegény vendégek nem értik, hogy min mulatunk ilyen jól.
Délre érek haza. Tegnapról maradt gulyásleves, sütök hozzá fánkot, csak kicsit többet, mint szoktam, elvégre valamivel le kell kenyereznem Kevét, hogy otthon érezze magát nálam.
Együtt megyünk Anikóval az iskolába Kevéért. Bemutat a tanító néninek, hogy hetente kétszer én jövök a kisfiúért. Kemény a kézfogása a harminc körüli nőnek.  Halk szava ellenére érzem, hogy határozott egyéniség, akire figyelni kell, akkor is, ha nem akarsz. Barátságos mosolya mögül figyeli, mint ismerkedünk Kevével, a hirtelenszőke, mokány fiúcskával.
Durcás Keve, hiszen nem ismer és mondhat neki az anyja, amit akar, kis lelkében ott a sértődöttség, hiszen nálam biztosan nem lesz ott Brumi, a kedvenc macija, meg Pajti, a vigyorgó plüss kutyája sem, nem beszélve arról, hogy számítógépezni sem tud, ha befejezi a leckéjét.
Anikó gyengéden emlékezteti az esti beszélgetésükre, és olyan nagyfiúnak, mint amilyen Keve, már meg kell értenie, hogy anyának muszáj tanulni, hogy többet tudjon majd keresni.
-    Olyan sokat, mint apa? – kérdez vissza a gyerek és anyja kissé elpirulva bólint rá.
Mire hazaérünk, csak a lépcsőház falán jelzi néhány karcolás, hogy itt költözés volt.
Anikó legalább akkora kíváncsisággal néz körül a lakásban, mint a gyerek. Körbe mutatok mindent, hogy tudjanak tájékozódni.  
Keve magáll a komód előtt és sokáig nézeget egy fotót, amely a Párizsban élő kisunokámról készült még tavaly nyáron.
-    A kis unokám, Laura, veled egyidős.
-    Itt lakik?
-    Nem, hanem Franciaország fővárosában, Párizsban.
-    Messze van?
-    Majd együtt megnézzük a neten és eldöntöd, jó lesz?
-    Van számítógéped?
-    Nincs, csak egy laptopom.
-    Az is jó.
-    Szereted a fánkot, Keve? Gyere, megkóstoljuk, most sütöttem. Ha nem lesz jó, akkor becsomagolom és elviheted a hajléktalanoknak. Rendben?
Anyjára néz a kisfiú, Anikó biztatja.
-    Persze, megkóstoljuk. Tudod, nagyi is szokott sütni.
-    Gyertek, kezet mosunk, utána eszünk.
Ízlik a fánk mindkettőjüknek. Úgy látom, ma még Anikó sem evett sokat, mert egymás után tünteti el az oldalán ujjnyi szalaggal rendelkező tenyérnyi fánkokat.
-    Anya, nagyi miért nem tud ilyen csíkos fánkot sütni?
Aha, alakul már a dolog, somolygok magamban és kihozok a spájzból egy üveg meggyszörpöt, mert magyar ember evés után inni is kíván. Hát még egy gyerek.
-    Köszönöm, nagyon finom volt – mondja a gyerek, miután megitta a két decis pohár italát is.
-    Egészségedre, Keve. Most gyere velem, kezet mosunk, utána mutatok neked valamit, mert anyával kell beszélnem kettesben. Rendben lesz?
-    Igen.
Anikó örül, hogy feloldódik lassan a kisfia, aki kezemet fogva  jön velem a fürdőszobába, majd eltűnünk a szeme elől. Honnan is tudhatná, hogy az előszoba szekrény aljában, egy termetes doboz rejti Laura kedvenceit, milliom műanyag figurát, melyeket a Kinder tojás rejtett, meg a csuda tudja honnan keveredtek ide.
Csillog Keve szeme:
-    Szétszedhetem? – mutat egy elemekből összerakott autóra.
-    Hát persze, ha utána összerakod.
-    Összerakom – ígéri, és máris letelepszik a szőnyegre és egymás után rakja ki maga köré a figurákat.
Főzök egy kávét, s míg kettesben kávézgatunk, kérdezgetem Anikót. Lassan megtudok mindent, melyet tudnom kell ahhoz, hogy Kevével jól meglegyünk kettesben. Telefonszámot váltunk, ha bármi történik, tudjunk egymással beszélni.
-    Nem tudom, hogyan bírom majd munka mellett a tanulást. De nagyon boldog vagyok, hogy egyáltalán megtehetem. Szerettem volna továbbtanulni, de a szüleim éppen váltak. Házasságba menekültem otthonról. Nagy terveink voltak. A férjem akart még egy másoddiplomát és szerette volna, ha én is képzem magam, mert kevés az érettségi. Majd megszületett Keve, Kálmán meg beleszeretett egy kolléganőjébe. Tetszik tudni, fizetős a főiskola és Kálmán azt ígéri, hogy vállalja a költségeit és nem kell neki visszafizetnem.   Anyának ezt nem merem elmondani, mert kiakadna. Szerinte Kálmán nem érdemel meg engem, és nagyon jó, hogy megszabadultam tőle. Egyébként minek is tanulnék, annyi diplomás munkanélküli van, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni, nem kellene növelni a számukat. Nekem más a véleményem. Meg fogom oldani, mert fiatal vagyok és erős. Meg a fiamért is.  Ha segít Kálmán, megköszönöm, de visszafizetem neki a tandíjat. Ahogy végzek, nem fogadok el egyetlen fillér tartásdíjat sem. Jaj, milyen buta vagyok, még meg sem kérdeztem Olga nénit, hogy elvállalja-e a kisfiamat és mennyivel tartozom a felügyeletéért? Egyelőre csak minden páros héten, kedden és csütörtökön kellene Kevére vigyázni, mert a páratlan heteket az apjánál tölti.
-    Nagyon-nagyon sokba kerül! – felelek gyorsan Anikó kérdésére.
Látom, mint sápad el a fiatalasszony, erre nem is gondolt. Nem a fizetség tényével van baja, hanem annak mértékével.
-    Egyezzünk meg abban, hogy a fizetségem maga a felügyelet lesz, mindaddig, amíg tanulsz, vagy addig, amíg arra szükséged lesz. Hidd el, nekem legalább annyira jót tesz Keve felügyelete, mint neked. Bocsáss meg, nem baj, ha tegezlek?
Rázza a fejét, hogy nem baj, szólna is szegény, ha tudna. Láthatóan meglepődik, s mintha szemében könny csillanna. Huszonöt évesen is tudja, hogy semmi sincs ingyen.
-    Olga néni, éhes vagyok! – robban be Keve.  – Összeraktam ám a játékokat.
Már csak két fánk árválkodik a süteményes kínáló közepén, melyek időközben magukba szívták a rájuk szórt porcukrot.
-    Kérhetek vajas kenyeret? A fánkokat meg hazafelé menet odaadjuk a hajléktalanoknak. De nem azért, mert nem jó, hanem azért, hogy ők is egyenek belőle. Mert nagyon finom volt!
Nem lesz itt gond. Keve legalább olyan cserfes, mint Laura. Majd megismerkednek a Skype-on. A nyáron meg személyesen is.
Szelem a kenyeret, a kolbászkarikákat, s közben azon jár a fejem, hová viszem Kevét, ha végzünk a tanulással. Mehetünk múzeumba, színházba, sétálni a várba.  És olvasgathatunk is, majd hozok a könyvtárból könyveket, csillagászatról, világutazásokról, ami érdekel bennünket. Mármint Kevét és engem. Megosztjuk a munkát. Kiválasztom a könyveket, de Kevének kell felolvasnia.
Elkészül a két szendvics, tetejére paradicsom szeleteket teszek és egyiket a gyerek, a másikat az anyja elé teszem, zöld papírszalvétával.
Keve azonnal nekilát az evésnek, elvégre fejlődő gyereknek nem ildomos megvárni az étkezéssel, míg korogni nem kezd a gyomra.
-    Látom, most azon töröd a fejed, hogy nekem ebben mi az üzlet. Nagyon egyszerű.  A férjem meghalt, a fiam családostul Párizsban él.  Magam vagyok és nyugdíjasként időmilliomos lettem. Más nagymamák foglalkozhatnak az unokájukkal, nekem most erre nincs módom. Keve mozgékonysága, élénksége Laurára hajaz.  Engedd, hogy kényeztessem kedvem szerint.
Anikó nem eszik egy falatot sem, mert nem éhes.
Az is lehet, hogy éhes, csak nem tud enni a boldogságtól, hogy tanulhat, hogy dolgozhat, hogy van, ki Kevére vigyázzon. De sírna is, mert nem lesz könnyű, akárhogyan is nézzük. Mit hoz a jövő, maga sem tudja, egyben biztos csupán, ha elkezdi a tanulást, a diplomáig semmiképpen nem hagyja abba.  Akkor sem, ha Kálmán esetleg nem tudja a tanulmányai végéig anyagilag támogatni.
-    Holnap te jössz értem, Olga néni?
-    Természetesen.
-    Jó, de tanulni is kell.
-    Ne félj, tanulunk is.
-    A fánkot elvihetem a hajléktalanoknak?
Becsomagolom a két süteményt, hadd vigye, ha már megígértem neki. Egyébként is, a gyerek nem felejt. Ha valamit megígérsz neki, azt behajtja rajtad.
Még a lépcsőfordulóból is visszakiált a gyerek:
-    Csókolom, Olga néni!
Hallom, amíg csak ki nem érnek a házból, mint csacsog az anyjának.
Két óra múlva jelentkeznek Skype-on a fiamék, addig elmosogatok, eszem egy almát, majd megnézem a híreket a neten.  Öröm látni Anikót és a Kevét, azt hiszem, mindketten boldogok.
Itt az ideje, hogy kényelembe helyezzem magam, átöltözzek tisztességes itthoni ruhába és megegyem a szokásos délutáni almámat. Ám mindez, mint nagyon sok terv az életemben, csak áhított óhaj marad, mert valaki erősen nyomja a csengőt.
Nem várok senkit. Hagyni kellene, hátha elmegy az illető.
Újabb erőszakos csengetés. Mérges vagyok, nem szeretem, ha valaki csak úgy, hívatlanul beállít.
Kinézek a kémlelő nyíláson. Az új lakó áll az ajtó túlsó oldalán.
-    Jó napot, asszonyom. Bemutatkozni jöttem. Én vagyok az új lakó.
-    Üdvözlöm, fiatalember, reggel már találkoztunk - nyitom az ajtót, s jót mulatok magamban az újdonsült látogatóm arckifejezésén.  – Fáradjon be, ne itt a küszöbön beszélgessünk.
-    Dr. Bollók István vagyok.
-    Örvendek, fiatalember. Özvegy Mándokiné dr., Kovács Olga.
A fiatalember kézfogásából hiányzik a határozottság, amely elvárható lenne egy harmincas éveinek elején járó fiatalember esetében. Azt sem értem, hogy miért éppen a beköltözése napján jön bemutatkozni, öltönyben, nyakkendőben, ahelyett, hogy a lakásában rendezgetné a jövendőbeli otthonát. Nem hiszem, hogy egy nap alatt minden a helyére kerülhet egy kétszobás lakásban. Jött volna korábban, mondjuk, mielőtt elkezdi a felújítást és előre tájékoztat bennünket a kivitelezési munkákról.
 A nappaliba terelem, leültetem a bőrgarnitúra foteljéba, amely legalább annyira kényelmetlen, amilyen gusztosos a megjelenése.
Feszeng a fiú rendesen, hiszen Chanel kosztümben, friss frizurával, a parfümöm illatában nehéz felismernie bennem a reggeli sportos öreglányt. Hallgatok, hogy legyen elég ideje körülnézni, lát itt mindenfélét, amire csak kíváncsi lehet. Szegény megboldogult férjem nem tudott a pénzzel bánni, mindent elköltött, ami csak a kezébe került, festményekre, műtárgyakra, lexikonokra és könyvekre, antik bútorokra, szőnyegekre. Látom, hogy leköti figyelmét a biztonsági kamerarendszer.
-    Mivel kínálhatom meg, kedves István? Mit szólna egy pohár pezsgőhöz?
-    Köszönöm, megfelel.
Ha nem felel meg, akkor nem kapsz semmit, kajánkodom magamban. Vagyok már annyira öreg, hogy azt tegyem, amihez kedvem van, és azt igyam, amit szeretnék.  A pezsgőt egyébként is Keve egészségére isszuk, aki remélhetőleg a második unokám lesz.
-    Nagyon örülök, hogy ebben egyezik az ízlésünk.  Ám a pezsgőbontás férfi feladat. Hozom a poharakat.
Csilingel a kristálypohár, mert egymáshoz ütközik, amikor kiveszem a vitrinből. Hozom a pezsgőtartót és a fehér konyharuhát, meg egy tálkában apró sósperecet.
 Lássuk, mennyire jártas vendégem a pezsgőbontásban.
Várakozásom ellenére nem vall szégyent.
Az első pohár elfogyasztása után oldódik a hangulata, a házunkról beszélgetünk, a szomszédságról, a lakásfelújításáról, majd a második után észreveszem, hogy az új szomszédomban a szeszfok lényegesen magasabb, mintsem az indokolt lenne. Hohó, nem kell csodálkoznom, hiszen Fazekaséktól jött, akik bizonyára belediktáltak legalább három konyakot. Nincs semmi baj, feltöltöm a sóspereces tálkát és a pezsgő után színtiszta kristályvizet iszunk, vastag falú vizespohárból.
Vendégem jobb kezének ujjaival önkéntelenül dobol a dohányzóasztal szélén. Szeme színe haragos tengervízre hajaz, bár már nem annyira tiszta.
-    Olga néni, én kikészültem.
-    Elhiszem, nem könnyű a költözködés, az új otthon kialakítása. Sok pénz és sok munka.
-    Jól mondja, sok pénz. A munka nem számít.
-    Talán a kivitelezéssel voltak gondjai?
-    Nem, nem, minden simán ment…
-    Kipiheni magát és meglátja, mennyire élvezi majd az új otthonát.
-    Élvezni?...mit élvezzek?
-    Egyedül lakik benne, vagy ideköltözik a barátnője is?
-    Nincs barátnőm… senki sem szeret…
Ujjaival dobol tovább az asztalon, néha megrándul a lába is. Egészséges női kíváncsiságom ellenére nem kérdezgetem, mert úgy érzem, jobb, ha megvárom, amíg magától beszélni kezd. Mondatfoszlányokból rakom össze a mozaikot, hogy teljessé váljon róla a kép. Igyekszem rezzenéstelen arccal hallgatni, pedig egyáltalán nem tetszik a kirajzolódó deviáns személyiség. A nyírségi faluban megbecsült és közismert a Bollók család, amely több generáción keresztül a környék legjobb hentesét adja, mintegy apáról fiúra száll a mesterség. Édesapja kisebb húsüzemet üzemeltet, és áruval látja el a családi húsbolt mellett másik három község boltját is. A három gyerek közül öccse folytatja a családi hagyományokat, s az érettségit követően Nyíregyházán kitanulja a hentes szakmát, majd munkába áll apjuk vállalkozásába. Húguk az egri főiskolán végez tanítóként, és a diplomaosztás után férjhez megy egy informatikushoz és Miskolcra költözik. Egyedül István végez egyetemet, egyhuzamban kettőt is.  Számára nem jó a kollégium, végig albérletben lakik és a második diplomáját is szülői finanszírozással szerzi, anélkül, hogy akár egyetlen napját is munkával töltené.
-    Bróker vagyok, jól keresek… Mindenkinek van lakása… a kollégáim a szülőktől kapták… nekem meg magamnak kellett megvennem… a saját pénzemből… a testvéreimnek családi házuk van…
-    Nem baj az, az a lényeg, hogy magának is van lakása.
-    Hát igen… ráment az összes pénzem… hitel is kellett. Bezzeg a testvéreimnek adott pénzt az apám… nekem meg nem…
-    Megmondta magának, hogy miért nem adott?
-    Persze… mert kilenc évig eltartott… havi kétszázezerbe kerültem… a testvéreimre is annyit költött, mint rám… csak ők megéltek a maguk kenyerén. Tetszik érteni? Azért, mert én tanultam… a kollégáim sem dolgoztak, mégis kaptak lakást a szülőktől. Gyűlölöm az apámat! Nem is megyek haza soha többet! Anya titkon felhív. Neki hiányzom.  Bezzeg apám csak az unokáival foglalkozik… azt mondta anyám, majd meg tudom, hogy igaza van az öregnek, ha lesz gyerekem… meg higgyem el, hogy mind a hárman egyformán kaptunk mindent… De ezt nem hiszem el!
-    A testvéreivel milyen a kapcsolata?
-    Semmilyen… Nem vagyok kíváncsi rájuk sem! Az öcsém már apám cégének társtulajdonosa. A felesége meg egy plázacica…
-    Miért, a faluban van pláza is? Nagy falu lehet…
-    Dehogy, bejár a városba… állítólag könyveli a cég anyagát, meg utalja a kifizetéseket… nem nézem ki belőle… úgy járatja az ikerlányait, mintha divatkatalógusból lépnének ki… a húgomék se különbek… a fiuknak annyi legója van, hogy tele velük egy kétajtós szekrény… a sógorom meg utál dolgozni! Képzelje el, hogy azt találta ki, nyissanak egy magán óvodát. Anya azt mondta, hogy tízmillió hitelt vettek fel a házuk bővítéséhez. Százhúsz négyzetméteres lesz az óvoda. Biztos vagyok benne, hogy az apám pénzeli őket… Tízmillióból én már egy jobb autót vennék, nem ezzel a lepukkadt Skoda Oktáviával járnék. A kollégáim BMW-jük mellett, olyan, mint a Trabant… De majd én megmutatom! Most csak százezer forintos öltönyben járok, de jövőre…
-    Nem akar megnősülni?
-    Soha! Pénzért annyi nőt kapok, amennyit akarok!
Kipirult arcán egy grimasz fut át és szeméből gyűlölet süt.
Ránézek az órámra, már fél hat is elmúlt.
-    Köszönöm a látogatást, István! Örülök, hogy megismerhettem.
Nagy nehezen feláll és elindul.
-    Kézcsókom… köszönöm…
-    Viszontlátásra!
Gondosan bezárom az ajtót.
Kinyitom az erkély ajtaját, hogy a kinti friss levegő átjárja a lakást.
Mire átöltözöm és megeszem végre az almát, hatot üt az antik óra.
Ideje a laptop mellé ülni és bejelentkezni a Skype-ra.
A fiam most is azzal a kérdéssel kezdi, mi történt veled anya?
-    Ma ismerkedtem, fiam, boldoggal és boldogtalannal.
-    Jaj, anya, te mindig viccelsz!