2012.04.26. 15:06, miner
Hol volt, hol nem volt, ki emlékszik már arra, de volt egyszer egy fakanál. Hát az olyan cudar egy fakanál vót, hogy bármit is tettek vele, mindig akkor tűnt el, amikor éppen szükség lett volna rá. Na, de mikor bezzeg nem kellett volna, akkor máris ott volt és mindig bajt okozott. Vagy a háziasszony szemét akarta volna már, már kiszúrni, vagy a házigazda csúszott meg rajta, és akkorát esett, hogy csak úgy nyekkent belé. Addig-addig, hogy aztán egyszer csak véglegesen nyoma veszett.
Na, azt mondta egy nap az egyszeri ember, a fakanál tulajdonosa, hogy ő bizony elmegy és megkeríti azt a fakanalat még a föld fenekéből is.
Feltarisznyált neki mindjárt a felesége és ment hetedhét ország ellen, de sehol sem akadt a nyomára. Másnap felment egy nagy dombra és onnan lenézett. Hát mit látott? Egy nagy vizet, amiben úszott az ő fakanala.
- Az árgyélusát, - gondolja magában, - hát az hogyan kerülhetett oda?
Szaladt le de mire odaért, az már nem az ő fakanala volt, hanem egy bárka. Mérgelődött az egyszeri ember, mert ő tudta, hogy az csakis az ő fakanala lehet. Mindjárt ment a hajósokhoz és mondta nekik, hogy fel kéne őt eresszék a hajóra, majd megtudják miért.
- Ide jöhet akármikor, ha fizet amennyit kérünk. - felelte a tengerészkapitány, aki bizony igencsak megnézte magának az egyszeri embert.
Az egyszeri ember kotorászott a zsebében, tarisznyájában és valahogy össze is kotort két fabatkát.
- Imhol ni, csak ennyi az összes pénzem. - motyogta szerényen a kapitánynak.
Na az mindjárt el is vette tőle, és azt felelte neki:
- Hát én nem bánom, csak úgy nézőbe feljöhet, de ennyiért nem tudom kivinni a tengerre.
- Nem is akarok én a tengerre menni, - motyogta az egyszeri ember, - hanem csak úgy nézelődni, kanalas uram. - és nevetett egyet.
- Kanalas az apád térde. - vonta össze szemőldökét a kapitány: - Na, lódulj, nézelődj és aztán ki kell szállni, mert hamarosan indulunk.
Nem kérette magát az egyszeri ember, felszállt a hajóra és nézte, nézte, hogy mekkora. Csudálkozott, de annyira, hogy nem bírt megszólalni.
Ám akkor egy nagy szél kerekedett és kisodorta a hajót a tengerre. Nagy vihar csapott le rájuk. Fekete fellegek borították bé az eget, és hánykodott a fakanál.
- Na! - gondolta az egyszeri ember. - "Ez megkutyálta magát, de kifogok én rajta!"
Máris nyúlt bé a tarisznyába, elékapta a bicskáját és elkezdte bökni vele a hajó oldalát.
- Te, te istenverte fakanál! - üvöltötte. - Egész életemben csak veled vesződtem. Mindenem meg volt, boldogan éltem, de mikor legjobban éreztem volna magam, fogtad magad és idejöttél embereket táncoltatni a vízben. Na, majd én adok neked, süllyedj el, többé ne keserítsd az emberek életét!
Hát akkor felbukkant a vízben egy fekete tengeri szörny, mire az egyszeri ember meglódult és nekiesett. Hát a bicskáját alaposan belémártotta. Abban a pillanatban ömleni kezdett valami fekete vér. A hajó, a tenger fekete lett és csudák csudája máris elült a vihar.
Látta ezt a kapitány meg a tengerészek, és odaszaladtak, de már hiába, mert a szörny visszamerült a tengerbe és magával vitte az egyszeri ember bicskáját.
Na, mindjárt elkezdték dícsérni, hogy az isten hozta ide és köszönik, hogy megmentette a hajó meg az utasok életét.
- Nem csináltam én semmit, - mondta az egyszeri ember, - csak a fakanalat akartam szétvágni.
- Nem baj. Fő, hogy elűzte a szörnyet, mert az már vagy öt éve rájár erre a hajóra, és nem győztek résen lenni, de most legalább emberére akadt ez a szörny.
- Aha! - bólogatott az egyszeri ember. - Akkor én most kiszállok és hazamegyek.
- Maradj még velünk, megfizetjük. - kérlelték, de mégse maradt, még erővel sem.
Akkor adtak neki egy fél zsák pénzt, hogy mehet vele haza.
- Ó, én azt nem cipelem, - tiltakozott az egyszeri ember, - lenyomja a hátam, meggörbülök, mire hazaérek vele.
- Jó, akkor vegyen ki belőle amennyi csak kell. - mondta a kapitány és megcsóválta a fejét. - Ejnye, de sok pénzed lehet otthon.
Akkor az egyszeri ember bényúlt a zsákba és kivette a két fabatkáját, aztán megemelte kalapját és hazatért.
Otthon elmesélte mindjárt, hogy meg van a fakanál.
- Képzeljétek el, - mondta, - egy hatalmas hajó féle, vagy bárka, tudom is én hogyan mondják neki, de az akkora, hogy emberek ülnek abban és a vizen úszkálnak, libegnek benne. Aztán meg van egy nagy fekete szörny, olyan sárkányfeje van, még a tűz is kijön belőle. Na, de adtam én neki. Úgy belévágtam a bicskámat, még a tenger is véres lett. Az volt ám a nagy valami!
- Ne hazudj ember, mert itt van a fakanál, ni! - mutatta a felesége. - Te valahol máshol voltál. Eltakarodj a szemem elöl. - és azzal úgy homlokon csapta a fakanállal, hogy még a szeme is szikrázott.
Na, ha az asszony a fakanállal nem vágta volna homlokon, az én mesém is tovább tartana.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
:-)))))))))))))))) Tetszett a meséd. Na én adtam volna annak a némbernek aki engem homlokon vág. :-))))