Eltévedtünk sokan, de van visszaút!

                                  
Éjszaka esett az eső, most borús, rosszkedvű, szürke  a reggel.
 A park fái, bokrai épp ki levelesedtek.
A zsenge lombok kedvetlenül fityegnek.  Az éltető Napot kívánják.
Csendben gubbasztanak a tegnap harsányan trillázó fekete rigók. Még a kerítés mentén ólálkodó kandúrt se szidják.  
A macska is lankadtan, álmatagon mozog.

Szombat van. A busz ritkán jár, akkor se pontosan érkezik.
Állunk a megállóban. Többnyire idősebbek. Kezünkben bevásárlószatyor, vagy kerekes vásárló-kocsi.
Innen két megállónyi távolságra zsibong a piac.
Végre befut az autóbusz. Felszállunk.
Számomra is nehéz művelet.
Itt a város külső kerületében régi, magason épített járművek járnak.
A két lépcső megmászása, az öreg lábak számára fájdalmas tornamutatvány.
Segítek egy nálam nehezebben mozgó testes asszonynak.
Majd, még egy kopaszodó korombelinek is.
Egyik se néz rám, a segítséget eltűri - elvárja - csupán.
Köszönetet, se szóval, még egy mosollyal se kapok.
Nem köszönetért teszem , mégis jól esne…

A lépcső alján reszelős hangú férfi reccsen rám:
-    Menjen már tovább! Mi is fel akarunk szállni! – parancsol rám egy micisapkás öreg.                                                                                           

Úgy érzem, mintha megütöttek volna. Nem válaszolok. Gombóc nő a torkomban. Nyelek egyet.  
Akiket felsegítettem, mintha nem is hallanák…
Az utasok talán valami csípős választ várnak. Csalódnak. Néma maradok.
Csak szemem pásztázza végig a merev arcokat. Mindenkinek jut hely a kocsiban.
Az engem rendre igazító, koros utas miután látványosan nyögve, sziszegve, kínlódva felszállt, egy csapásra megfiatalodik, és az ajtó melletti ülőhelyet megcélozva, villanásnyi idő alatt lehuppan.
A vezető még azt is megvárja, míg a felszállók elhelyezkednek, és lágyan indít.        
A kocsi átjut az útkereszteződésen, és  templomunk mellett halad el.
Szokás szerint keresztet vetek. Először csak én egyedül.
Az emberek feje először elfordul. Merően nézik a semmit...
Szemük sarkából azért figyelhetnek.
Egy fiatal lány, és társa látja a keresztvetést, és ők is követik.
’S akkor néhány másik öreg kéz is homlokához, melléhez: szíve magasságához,utána bal, és jobb vállához mozdul. Merev arcuk ellágyul egy pillanatra. Ajkuk alig hallhatóan elmormogja a majd’ elfelejtett szöveget is.
Az engem „rendre utasító” öreg merev arca viszont gyűlölködővé torzul.

A szürke felhők mintha kivilágosodnának egy pillanatig.
Talán a fellegek takarásában elmosolyodott Valaki.
Ránk somolyintott, Istenünktől, hitünktől, szokásainktól eltávolodott emberekre.  
A derű a gyűlölködőre is rávetült. Keresztül hatolt lelke elvadult kérgén.
A következő megállónál a „Lenin sapkás” férfi szégyenlősen rám teintett, majdmeg előre engedett.