Azóta is sokszor eszembe jut ez az eset és arra jutottam, hogy érdemes lenne leülni és elbeszélgetni a segítségre szoruló emberekkel, hogy pontosan mi az, amit hathatósan tudnánk segíteni nekik, ne ügyetlenkedjünk, ne legyünk otrombák, stb. Egyúttal hálát adtam a Jó Istennek, amiért látok, és már egyáltalán nem érdekel, hogy időnként kicsit fáj a derekam, meg ilyenek...

Kedveseim! Bizony sok rossz tapasztalatuk lehet... Gondoljunk bele, hányszor megyünk el sérúlt ember mellett úgy, hogy meggyorsítjuk a lépteinket, mert nem látunk rajtuk semmi mást, csak, hogy kicsit mások... Pedig, lehet, hogy a látszat ellenére egy-két jó szó jólesne nekik. A betegember nagyon kiszolgáltatott... A fogyatékos  embernek duplán kell teljesíteni, hogy az egészségesek elfogadják, és egyenlőnek tekintsék őket. Gyengébbek ők, de nem mások... 

Nehéz lehet másokra utalva élni a mindennepjaikat, ez feszültté és megkeseredetté teszi őket,megkeményíti a jellemüket. Nem haragszanak ők senkire, csak a saját tehetetlenségükre...

Ibolyám, mindannyian így járunk, az önzetlen segítségért. Nekünk furcsa a reakciójuk, nekik természetes...

Átéltem sokszor hasonlót, mire megfejtettem az okot... Ha tényleg megfejtettem.

Amikor le volt bénulva a baloldalam, megvallom avval telt a napon, hogy azt figyeltem az ápolóim hol hibáznak, és azon dühöngtem, hogy én mennyivel jobban csinálnám...

Ugye milyen csúnya és szokatlan tőlem? Magam is szégyeltem, mikor rájöttem, milyen szörnyeteggé váltam tehetlen dühömben.

Időbe telt mire  rádöbbentem, hogy mindenki segíteni akar, nekem akar jót akkor is, ha nem ott fog,meg  ahol kellene, és hálát kezdtem ézezni mindenért.

Visszaállt a valódi énem, de ehhez az alázatnak le kellett győzni (a miért pont én...) sértett egót!

Gondolom azért embere válogatja, biztos sok megkeseredett  ember van, de sokan vannak akik nagyon hálásak a segítségért. Nekem szoktak segíteni mikor Gyuszikámmal megyek és a kocsija nem fér el, vagy akadályokba ütközünk... pl. lépcső stb. Mindig hálás vagyok érte és Gyuszi is nagyokat köszönget Ibolya, te mindig olyan segítőkész vagy légy áldott!

Én se cselekedtem volna másképp Ibolyám. És valószínűleg én is zavarban lettem volna, ha az ember akin éppen segíteni szeretnék elkáromkodja magát.. De ilyen van.. Hidd el én sokszor találkoztam már olyan beteggel , aki  az ágyban, amikor már megműtötték elveszti a türelmét, és káromkodik, hangoskodik..

Ilyenkor jön a "Homo sapiens"..Meg kell állni, elgondolni ki miért van ott, ahol van és mi a feladata..

Ha az ember nem megy bele a játékba és nem kerül arra a síkra ahol a másik van, akkor mindjárt visszavesz majd a megbántott, tévelygő ember. Esetemben volt már úgy, hogy 2 nap múlva kért tőlem a beteg elnézést a viselkedéséért.

Én még merek hinni abban, hogy van megoldás, mégpedig az, hogy nem csinálunk gondot belőle, hanem kinevetjük a kialakult helyzetet és közöljük vele, hogy néha még Áron botja is kivirágzik...

Sajnos nem egyedi ez a viselkedés...Sok olyanról hallottam, hogy ha valaki még egyszer ilyen hátrányos helyzetű emberrel találkozott, félve a visszautasítástól, gyanakvástól: inkább elfordult!