"Arra bírt rá így tavasz tájt, vitéz Seprődi Kiss Attila színművész, műfordító, aki azóta az örök-tavasz álmát alussza, hogy menjünk ki az Orotván (domb) oldalába, s csapoljunk meg egy rügyfakadás előtti nyírfát, s fogjunk belőle viricset."

VIRICS

Lelkiépség visszaszerzésére gyakran ajánljuk Bunyan János A zarándok útja, a keresztyén irodalomnak páratlanul álló remekét.   
            Lesajnáltak sorában sok bátortalan fiatal, tapogatódzó léptekkel indultunk az út felé, s szívünk vágyakozva dobbant meg a tiszta élet örömei és értékei megismerésére. Így sokan vettük kézbe a legelterjedtebb könyvet, mely megszámlálhatatlan fordításban és kiadásban volt elérhető.  A lesajnáltságunk abból adódott, hogy a letűnt világ igenis számon tartottjai közé besorolt jó szüleink nem tudtak, de talán nem is akartak másként, azaz kommunista, istentelen szellemben nevelni.  Magyar mivoltuk száműzte, Kökösön át új otthonunkba. Megkülönböztetett bánásmód miatt nem lehettünk a pionír (úttörő), és az „utémé” kommunista ífjúsági szervezet tagjai - csak úgy egyszerűen, a tanulmányi eredmény alapján. Nem létező kételyek miatt, mint kirekesztettek nem is voltunk valós, elemei ennek a világnak. Talán azért kellett rejtőzködnünk, titkolóznunk... mégis csodaként egymásra találtunk, mint Nagy Csaba, aki  ugyancsak menekült Brassóból Sepsiszentgyörgyre, bárói ivadékként vagy  Seprődi Kiss Attila Töhötöm, akinek az édesapja Nyugaton tanult vallástanár volt. Bizonyára látszott rajtunk, hogy nem vagyunk hiteles 14 karátos „ifjúmunkások”. Mennyire fájt a „megítélés”, hogy a szocializmust daloló ifjakkal nem mehettünk táborokba, vagy  tengerparti kirándulásokra. Akkor nem voltak „hátrányos helyzetű gyermekek”, és a kiközösítés politikai kísérlet volt. Jó  iskola és osztály-társaink értetlenül álltak, azt gondolhatták, hogy valami miatt nem vagyunk szabadok; pedig mi nagyon is azok voltunk, - egyetlen kötelező törvényünk volt: a szeretet.  

Útközben egyre porosodtunk – eleinte tragikusan, majd a megszokás bűnével, és végül csaknem észrevétlenül, - míg végre, teljesen. Amikor tiszta ruhát reméltünk, nem foglalkoztunk, azt remélve, hogy „az magától jön” pedig kellett volna foglalkoznunk. Ez csak növelte a bajt, amikor a bűnből való tiszta feredő helyett az elhallgatás eredménye, a mosakodásra kényszerített. Hogy a nagyszerű Mindszenty József bíborost csak most 22 év után rehabilitálta a Legfőbb Ügyészség,- az a tisztesség szenzációs szégyene!                                                                                                                                                  
Csak az ülve éneklő Madrigál kórus jelentett akkora meglepetést a maga korában, mint mi, hogy Jenő bátyámmal Kolozsvárra mentünk teológiára. De amikor István Gerő testvéröcsénk is a lelkészi hívatást választotta, már a jó apánk józan gondolkozását vonták kétségbe. Kívántuk elhagyni a már megismert rosszat, s követni mindenben azt, ami jó és nemes a Krisztus által. Édesanyánk és édesapánk tudták, mit tegyenek gyermekeikkel. Sokan egyáltalában nem tudták, és ma sem tudják! Kívánják őket  Jézushoz vezetni, - de úgy gondolják, hogy arra még nagyon kicsinyek... Nagyon elhibázott gondolat; így mindig nagyobb lesz az űr a szülő és gyermek, gyermek és Isten között. Bármily  gyengének is érezték a nyomorúságos társadalmi és gazdasági körülmények miatt magukat, amit és ahogyan kaptak az Úrtól, közölték velünk, imádkoztak velünk és érettünk. Tudták, hogy a Sátán soha sem kevesli az ember korát, hanem ott áll a gagyogni kezdő gyermek mellett, hogy szívébe szórja a gonosz magvakat, - s mily hamar csirába indulnak azok!  Jó édesanyánk  megmutatta nekünk vitéz Nagybányai Horthy Miklós kormányzó titokban őrzött képét (László Fülöp festménye volt – ma is tudom), addig megdöbbenéssel hallottunk arról, hogy itt vagy ott  - politikai befolyást gyakorlók hatására - a gyermek rendőrségi feljelentést tett saját szülei, testvérei, nagyszülei ellen; vagy valósággal nyomozó és üldöző tevékenységre fogták be őket. Tehát nem a gondmentes, zavartalan életpályát, hanem a legküzdelmesebb hivatást választottuk, kívül harcokkal, bent félelemmel, majd fordítva. Az Úr választott minket. Az ötvenes évek derekán az oroszlán torkából Jézus ölébe; a hatvanas évek elején Jézus öléből a kommunizmus karmaiba. Mindezt derűsen, az igazmondás terhe alól nem mentesülve: mosollyal. Mert minden tréfa volt az életemben, ami mögött nem a valóság állt. A valóság: a ma valósága, a holnap valósága és a magyarság valója: a Krisztus! Ő reá lesz szüksége „Péter elvtársnak”,  Sepsiszentgyörgy párttitkárának, aki feladat végrehajtásra - Gerő testvér-öcsém érettségi vizsgán történt megbuktatásra Mikó Miklósné tanárt jelölte meg – nehogy ő is teológiára menjen.  És mégis tudós teológus lett belőle. De Jézusra van szüksége a pederaszta dési esperesnek is, aki emiatt elűzött segédlelkész állásomból. Lám, ezért is lettem Háromszék utolsó esperese.  Megváltóra van szüksége annak a zabolai kistermetű Szabó nevű utásznak is, aki családlátogatáskor párttagsági könyvecskéjét azzal a dermesztő mitugrász gőggel mutatta be: „itt van az én Bibliám”. Nem tudom pontosan hányadszor omlott össze a világ,  hisz azért lettünk lelkészek, mert vár a gyülekezet, várja Isten Igéjét, várja a magyar szót... Székely és magyar! volt ez a keresztyén – nem bolsevik orosz, vagy sovén román. Ez az eset nagyobb lelki fájdalmat okozott, mint a sepsiszentgyörgyi Hadkiegészítő Parancsnokságon történt megalázás, amikor mezítelenül kiállítva, mint elrettentőt  mutattak be vidéki és városi regruta-társaknak: „nézzétek ez megbízhatatlan a haza védelmében, így nem teljesíthet katonai szolgálatot, papnak készül.” Mindezt ott magyarok, magyarként magyarokkal tették. Sorolhatnám végeláthatatlan hosszú sorban a megrázó, megdöbbentő történéseket, de nem teszem... Következtetek: Megváltóra van szükségünk!
Igen nagy gondja a szülőnek, hogy a napnyugtakor ölében tartott kis lánykáját, akivel együtt gyönyörködve nézte a csodálatos szépségű eget, ragyogó színekben pompázó felhőivel és fiának akit nyaka köré ültetve dúdolászott, énekelt és tiszta szívből kacagva derűs rózsabereknek, tündérvilágnak álmodta a holnapot, az életet, most találkozáskor nagy zavarában már harmadszor  is kérdezi: „hogy vagy?, hogy vagytok?” és „máskülönben, hogy vagytok?” Pedig valamikor, várva vágytak a gyönyörű találkozásokra, egymás szájából vették ki a szót... Fogták, s mikor kellett szorították is egymás kezét. Még imádkoztak is...
A mai napig rosszul érzem magam, ha fülem hallatára vélt előkelőségek, (hölgyek is!) teljesen megokolatlanul  erős, keresetlen, triviális szavakat, kifejezéseket használnak kötőszó gyanánt. Mert ez sérti a jó érzést, bántja az ember méltóságát, becsmérli a nyelvet, és gyalázza a nemzetet. A dohányzás csak az egészségre káros! - felhívással, majd büntetés alkalmazásával kell a Nemzet védelme érdekében cselekedni. Ez a viselkedés a nemzetre, a magyar nemzetre káros. Hogy végre ne kelljen szégyenkeznem a káromkodó, mosdatlan, -  nem magyar, csak magyarul beszédű ember miatt!
Arra bírt rá így tavasz tájt, vitéz Seprődi Kiss Attila színművész, műfordító, aki azóta az örök-tavasz álmát alussza, hogy menjünk ki az Orotván (domb) oldalába, s csapoljunk meg egy rügyfakadás előtti nyírfát, s fogjunk belőle viricset. Igyunk abból, mert az elődeink is abból ittak már az Édenben, - csak a többiek elől eltitkolták – hogy az ősi föld ereje járja át a testet-lelket, mert csak ez adja vissza a bátorságot, békességet és megbocsátást. Ez lett a háromszéki áloé! Esküt is tettünk arra, ha valamelyikünk túl találja élni a másikat: az egyiknek ezt meg kell írnia, hadd tudja meg a magyar, - ha mindenből ki is kell ábrándulni, -  megvan a virics.

A szöveg megállapítását végezte:

         Pásztori Tibor Endre