LAMPASZ  

A társadalmi méretű paradigmaváltás, és a konfliktuskezelés keresztény módozatát választotta már 2009. tavaszán a Castellum Alapítvány Marosvásárhelyen a 60.éves kitelepítésre emlékezve, „ miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek” címmel.
    Ismételten beigazoltnak mutatkozik az amint egy helyen M.Heidegger mond, „Az ember rendeltetése sosem a válasz, hanem mindig a kérdés.” Az érzékelt létező a tudomány jelenlegi állása szerint  elvileg megoldhatatlan kérdés, hogy alapjában véve a véletlen, vagy pedig szigorú oksági determinizmus uralkodik-e a világon, következésképpen elvileg lehetetlen egyértelműen megmérnünk és kiismernünk, előzetesen meghatároznunk a világfolyamat jövőbeni eseményeit. Turay Alfréd azt írja, hogy a világ nem óra pontosságával működő precíziós műszer. Így nem lehet belőle kiküszöbölni a visszásságot, a zsákutcát, sem pedig a katasztrófát. A törvény szabályossága és szükségszerűsége ugyanúgy nem szünteti meg az egyedi esetek kiszámíthatatlanságát, mint az emberi egyének szabadságát. Ezért létezésünk legmélyén nem a veszély elhárítására, kizárására való biztonsági fék és az  állami, társadalmi biztonság megóvásával kapcsolatos bizonyosság, annak biztos tudata, hogy valami érvényes, igaz, azaz valószínűsége miatt valaminek már tényként elfogadható volta, hanem a körülmények kedvező alakulásába vetett hit bizakodás, bizalom az ember s a valóság viszonyának a társadalom gazdasági szerkezetét alkotó termelési viszonyok összessége, alapja és felépítménye.
    Csak Benkő Samut idézni is elegendő ahhoz, hogy képet alkossunk a valóság  igen-igen meghatározó, a stílust szemléletessé tevő szóképzéssel:  „kisemmizettek” fogalmával, és akik „megbirkóztak kosszal, rühvel, tetvekkel, piócákkal, megőrizték testüket, lelküket a szennytől, nem koldultak, nem menekültek alkoholba, ellenben minden áldozatot meghoztak gyermekeik akkoriban kilátástalannak tűnő jövőjéért, iskoláztatták és olyan szellemben nevelték,  mellyel lelki egyensúlyuk megőrzését biztosították. Mélyen barázdált arcukon maradt helye a derűnek, a megbocsátó mosolynak is.
    Ugyanakkor, - és ez fájdalmason igaz! - , hogy országszerte 1949. március 2-ról 3-ra virradó éjszaka a végrehajtó fegyveres csoportok – melyek élén pártaktíva állott – a kijelölt családokat rajtaütésszerűen meglepték, álmukból felverték, majd közölték velük, hogy a 83-as számú rendelet utasításai értelmében el kell hagyniuk lakhelyüket. Az otthonaik feladására kényszerítetteket egy szál ruhában a megyeközpontokba szállították, és a milícia épületébe, majd kényszerlakhelyekre küldték. A gazdátlanná vált házak később kíméletlen fosztogatás célpontjai lettek. A rablás első házi feladatára tanította a kommunizmus a vidéki társadalmat!
    Lampasz – Erdély, illetve magyar arisztokráciájának újjászületését derekasan deklaráló Tófalvi Zoltán  történész-publicista két éve elhangzott előadásában helyet adott annak az elitkutatás fogalmával fémjelzett törekvésnek, hogy a társadalomnak kiváltságos előjogokat élvező felső rétege, az „osztályellenségnek” kikiáltott jórészt földbirtokosok számára a nyílt osztályharc betetőzése az akkor éppen hatvan évvel ezelőtt történt kitelepítés – vagyis a családi otthonokból való elhurcolás – és a vele járó teljes vagyonelkobzás, indíték arra, hogy mindez politikai és társadalmi síkon jelentkezzen. Így tehát a lampasz-paradigma (egyenruha nadrágjának oldalán levő széles színes sáv!), akár az arisztokrácia családi kapcsolatrendszer annyira passzív a társadalomtudományban – Francis Cricktől vett hasonlattal – olyasmi, ami nem feltétlenül igaz, de nem is érdemes benne kételkedni. Misem bizonyítja ezt jobban, minthogy ma már az emlékezésre is visszagondolunk: miként borult le az áldozatok utódaiban a fájó emlékezet. És tudta helyét a történelmi egyház, Ötvös József ref. volt generális direktor, Csiki Dénes kanonok, Nagy László unitárius esperes, és Papp Noémi evangélikus lelkész. Mi, ott több százan hallgattuk gróf Haller Béla  Castellum Alapítvány elnökének beszédét, Kilyén Ilka és Kabos Éva színművész versét,majd Bereczki- Tollas László és Molnár Tünde orgonaművész előadását. A műsorfelelős  vitéz Török Gáspár felkérésére gyertyagyújtással, koszorúzással megáldottuk és felszenteltük a templomkastély udvarán állított monumentális emlékoszlopot.
Legfeltűnőbb párhuzam: összefoglalás helyett, hadd mondjuk el, hogy az elnyomott bűntudat megbetegíti az embert, depressziót, gyomorfekélyt okozhat. De miért nyomnánk el a bűntudatot? Mert nem vagyunk képesek elviselni a tudatot, hogy bűnösök vagyunk. És miért? Mert a materialista gondolkodás, aki Isten nélkül él, nem ismeri a „legfelső jót” (!) Egyszerűen nem képes a társadalmi érintkezésben való külső magatartásban sem viselkedni. Az április 6-i magyarság országgyűlési választásakor a fölényes Fidesz győzelem után Mesterházy csak azért nem tudott gratulálni Orbán Viktornak, mert nem ismerte a mondást: „Jó modor az ember-gépnél oly motor, amely által halad, vagy lemarad!”

          A szöveg megállapítását végezte:
    Pásztori Tibor Endre