2011.10.02. 20:42, miner
Egyszer régen, őszi este, gesztenyefa sok sok ágán megjelent egy kis állatka, tán mókus, vagy pele és ott szaporán legelte, gyűjtögette a vadgesztenyét, nem hiszem, hogy télire...
Ó, mert amit ember meg nem ehet, azt még a mókus sem eheti. Dió való az ilyeneknek, nem is értem, hogy a kis huncut miért gyűjti? De hát ez régen volt és azóta már a fa is kiszáradt, elárvult a kert.
Főleg ilyenkor, nyár végén, úgy hiányoznak a jó pajkos gyermekek, de maradjunk a mesénél.
Háború dúlt mókusok és pelék között egy nagy erdő közepén. Makkot hordtak a mókusok, szerfölött nagy buzgalommal egy nagy odúba... Lövedéknek használták, és lövöldöztek a pelékre serényen. Nagy harc dúlt és a pelék állták a sok csatát. Ők gesztenyét használtak, azzal bombáztak a mókusok állásaira. Hej, figyelte ám eme nagy küzdelmet az erdő minden lakója, és egy szép napon hírül vitték a fának, hogy jaj, minő haszna lett a vadgesztenyének, hiszen mókusokat hajigálnak vele a pelék.
Elkomorult e hír hallatán a gesztenyefa. Levelein meglátszott, hogy milyen nagy a bánata. Sárgulni kezdett, aztán fehéredni, majd feketébe járni. Mondták is a szilvafák susogó ágai neki:
-Ó, te kedves gesztenye szomszéd, nem illik tél elején gyászolni.
Miért bánkódsz? Félő, hogy kiszáradsz, ha hagyod magad sápadni, lepusztulni. Inkább gyűjts erőt tavaszra, készülj megújulni! - mondták a vadgesztenyefának, de hiába, egyre sötétebb lett a dühtől.
"Még mit nem"? - füstölgött napestig és egy fagy éppen akkor settenkedett a fa felé és úgy mellbe vágta, hogy vége volt.
Tavasz is eljött, de a fa már nem bírt kizöldülni. Eljöttek akkor a pelék és megsiratták a fát, majd nekiálltak és készítettek száraz belsejébe kényelmes otthont maguknak. Vígan éltek és szaporodtak, de egyszer csak arra jött az ember. Valami fejszés góbé lehetett. No, de jó, hogy meglelhettem, ím hol egy száradó tűzifa. Akkor meglóbálta a fejszét és supp, supp...!
Felriadtak a pelék, és kiabálták egymásnak: - "Riadó!" - vagy úgy, vette észre őket a favágó, hát ti is itt vagytok?- csodálkozva bámult és kezdte belátni, hogy későn érkezett. A peléké a fa, hisz hamarabb elfoglalták...abba is hagyta a vágást. Nem döngette az alját tovább.
Vállára vette a fejszét és haladt előre. Egyszer csak, ni! A mókusok fájához érkezett: - "Meg van" - gondolta, és kezdte vágni, mert hiszen ez is szárazfa ám, miközben beijedtek a mókusok.
Szorosan egymás mellé az odúba lehúzódtak. Senki közülük nem szólt, nem jajveszékelt, nem szaladt végig a fán, hogy jelezze, itt lakik:
A góbé sem figyelte, hogy a fa belsejében ki lehetne, csak vágta félig. Aztán egészen, és kidőlt a fa. Jaj, nagy robajjal feküdt le, jaj vége! Futott amerre látott a mókusok fészkéből kizavart, hontalan nemzetsége.
Nézte a góbé, a vén favágó, jaj mi lett? De hiszen nem tudhatta! Miért nem riadóztak, miért borultak néma hallgatásba? Ki tudja?
Sokszor van így az emberek közt is. Élnek a földön ilyen rémültek, akik hagyják, fészküket, házukat, országukat elvenni.Csak hallgatnak ahelyett, hogy harcolnának. Sajnos ez gyakran megeshet. Utólag mindig kiderül, hogy nem kellett volna hagyni, nem kellett volna hallgatni soha, hanem küzdeni, riadózni, összefogva harcolni, harcolni.
Fel nem adni, meghalni inkább, mert az jobb, mint a hontalanság...
AJÁNLOM AZ OLDALT
kép: admin s.fotó
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
ember
Minden mesének van mondandója és bölcsessége is a történetekben. A góbé mesék világát is érteni kell: van aki a felhők mögött is látja a napot és van olyan, aki nyitott szemmel a napfényben is vakon botorkál.
Lássátok meg egymást és halljátok meg egymás szavát.
A kéz, amely kezet fog, szívet is fog egyben.
Köszi.