A gyűrű
 

Ráncos kezeivel hiába matatott a keményített ágyneműk között, üres volt a doboz helye. Nem értette, nem is olyan régen, féltve őrzött kincsét oda rejtette. Fülében felerősödött a suhogás, melyet mostanában egyre gyakrabban hallott, azt mondják keringés zavar, ilyen korban ez gyakori tünet. Mit tegyen, szólni nem mer, és ha mégis máshova tette, leleplezi magát. Kis sámlit vitt a szekrény elibé, felállt rá, s kutatott tovább. Ahogyan a keze beljebb haladt, egyensúlyát elveszítette, a kisszék megbillent, hátrazuhant. Kiáltott és jajgatott, mindezt hiába tette, senki meg nem hallhatta. Az egyik lába a teste alatt landolt. Próbált felkelni, de a fájdalom belé hasított, mozdulatlan maradt. Várt, mi mást tehetett volna, majd csak eltelik az a pár óra, és megérkezik a család. Fázni kezdett, a hideg parkettán. Legalább csúszni tudna, nem messze tőle van egy szőnyeg, amit magára húzna. Még egy próbálkozás, egyetlen méter kellene csupán. Amint megmozdult, mintha csontját törnék, iszonyú fájdalom hasított a combjába.
- Combnyaktörés? Úristen csak azt ne! – suttogta magában.
Az ő korában műtét, szögecselés, mankó, és járókeret. Ekkora helyen azokkal közlekedni nem lehet, akkor marad az ágy. Nem kellett kiszolgálni soha. Ha magát ellátni nem tudja, nem éli túl, biztosan tudja.
Nem maradhat a földön, fel kell állnia, és menni, nem hagyhatja el magát. Körülnézett, a kis sámlit maga mellé húzta, rátámaszkodott, és iszonyú kínok között kiszabadította a lábát.
Mozgatni tudja, jól van, akkor nincs eltörve, örömében elsírta magát. Egy pillanatra megfeledkezett a kincsről, ami nincs!
No, azért nem volt az oly egyszerű mutatvány, centinként csúszott tovább, hogy a fotelt elérje. Rákapaszkodva neki gyürkőzött és felállt. Nézte a nyitott szekrény felső polcán, kezének helyét a ropogós textília között.
Járhatott volna rosszabbul, nyugtatgatta magát.
Fájt a lába, háta és a dereka, öreg csont már ilyen, ha el nem törik, a zúzódás sokáig megmarad és sajog.
Kiment sántikálva és megterített. Miután minden a helyére került, titkon az órájára pillantott, és gyertyát gyújtott. Hamarosan megérkezik a család. Ünneplőjét felöltötte, rátekintett csupasz kezére.
Hová tűnhetett az a doboz? - kérdezte magától századszor.
Nem járt más a lakásban, csak az a két férfi a társasház felújítási projektjét bemutatni. Nem, az nem lehet, jól öltözöttek voltak, oly illendően viselkedtek. No, meg aztán igazolványt is mutattak. A dobozt sem láthatták, a közös képviselő cetlijét a retiküljéből vette elő, ami a másik szekrényben volt. De hiszen fel sem álltak. - korholta magát, minek vádaskodik.
Vagy mégis, amikor a kamrába ment, süteményért? Csak is így lehetett, szőtte tovább a gondolat fonalát.
Mit fognak szólni a család, ha elmeséli, meglopták, becsapták? Elszégyellte magát.
Az ajtóban kulcs fordult, vidám csapat érkezett. Elől az öreg, nagy csokorral, köszöntötte szép szóval. Csillogott a szeme, éppen úgy, mint régen, az anyakönyvvezető előtt. Szép szavait csokorba szedve köszönte meg a szeretetben-, jóban-rosszban együtt töltött ötvenhárom évet.
A lánya és a fia következett, utánuk az unokák. A komódon gyűltek a szépen csomagolt pakkok. Állt meghatottan, de csak az eltűnt dobozra gondolt. Szeméből peregni kezdtek a könnyek.
Férje gyors vigaszt remélve a zsebéből apró bársonnyal bevont díszdobozt vett elő. Miként annak a tetejét megnyitotta, azt hitte, elájul, benne az arany karika, amit a doboz rejtett. Nézi a gyűrűt. Mi történik itt, fel nem fogja, egyforma, aztán meglátja belsejében a vésetet, elmosolyogja magát, és megnyugszik, sajgó bordája is feladja, elengedi a fájdalmat.
- Ugye, csodálkozol? – kérdezi a párja, akit most is ugyan olyan szépnek látott, mint ott a sörkert asztalánál, amikor megpillantotta. Szerelem volt az első látásra, mely valóban holtomiglan-holtodiglan, vagy még azon is túl tart majd.
- Meg szerettelek volna lepni egy brillköves gyűrűvel, ehhez kellett a méret. Tudtam, azt a kevés ékszeredet hol rejtegeted. Mivel aranykarikánk a több, mint fél évszázad alatt megkopott, gondoltam, örülni fogsz egy briliáns kővel ékesítettnek. Nékünk ilyenre akkor nem tellett, megleplek hát vele.
A gyerekeknek elmondtam a tervet. Azt hittük, lesz még idő visszatenni a köszöntésig. Hányszor eljátszottunk a gondolattal, hogy meg fogsz lepődni, mikor ünneplőd felöltöd, és egy helyett két dobozt találsz a rejtekhelyen.
Mi lepődtünk meg, meglátva a kitárt szekrényajtót, és a feldúlt ágyneműt, így hát lebuktunk. Kérünk, bocsáss meg! Kárpótlásul a kellemetlenségért, csillogjon hát ujjadon a gyémánt, add hát a kis kezed. -kérlelte asszonyát.
Mindkettőjük szemében a hálakönnyek igazgyönggyé értek, amint a gyűrűt felesége kezére felhúzta. Az apró kis kövecske beragyogta, és átölelte a szeretet sugaraival az egész családot azon a boldog ünnepen.

A boldog "ara" már nem érzett fájdalmat, elhallgatta az esést, pedig jól tudta a lila foltok rövidesen megjelennek a testén.

Kép: saját fotó