Az internet csapdájában

Amint belépünk bámuljuk az ablakot, a hírfolyamon, olvassuk a posztokat, rácsodálkozunk a képekre. Zömében megtévesztő érzelem cunami zuhan ránk. Rettentő gyenge képolvasó képességgel rendelkezem, írásaimban ezért hosszan taglalom, festem le a tájat, az események helyszíneit, hogy átadjam érzelemdús világom színeit, üzeneteit.

Nem vagyok elég figyelmes, így sokszor futok bele nekem-, vagy másoknak lerakott csapdákba.

Lélekantennáim azonban kiválóan működnek, így azonnal jeleznek.

Szép képek, dalok sokasága jelenik meg, a „kedvesnek”, zenerajongóként szívesen belehallgatok, elgondolkodom, vajon megkapja, megérti a „címzett”? Aztán beleborzongok…

A „címzett” szerelemlista számtalan névvel, mindegyik címzett egy a sok közül, egy kattintás s kifutnak a képek, üzenetek szerte az országba és hatrainkon túlra. Ugyanez a reggeli és esti üzenetekkel. Látni, hogy futnak a betűk, másnak szól az üzenet, még is ott ülünk és mi is várjuk a sajátunkat.

Van ennél fájóbb, barátnőm mesélte telefonról, könnyes szemmel az este. Amikor a barátjával beszél, gyakran hallja a billentyűk hangját, a hangsúlyán pedig hogy máshol járnak a gondolatai, csak a szavai jutnak el hozzá. „Ilyenkor miért nem szakítod meg a vonalat” – kérdeztem tőle, de már is a számba haraptam, rosszat szóltam? Bolond világunkban ki nem élt, él át hasonlót?

Mit látunk, családi összejöveteleken, mindenki nyomkodja a telefonját, ír, üzen, olvas, egyáltalán fel sem fogja, hogyan sért másokat. Ez az ő világuk …

Bolond világ ez, játék, az érzelmekkel, szerelemmel és bizony a szeretetmorzsákat csipegető -szerelemkoldúsok-, az asztal alá hasalva szedegetik azt a szemetet, amit arról az asztalról söpörtek le, ahol nem nekik terítenek.  

Van itt kérem minden, eljegyzési-, és karikagyűrű, elképzelt esküvő a nevüket és lakcímüket sem ismerő nickekkel, akinek még hangját sem ismerik, nemhogy az érintését.

Raffinált világunkban majdnem minden pakliban cinkeltek a lapok, leülünk mi is gyakran olyan asztalhoz, ahol hamis kártyások várnak a balekokra.

Aztán itt vannak a csodadzsokék mutatványai. Hiába tudjuk, hogy egy fenékkel nem lehet több lovat megülni, még is hiszünk a dzsokék „tehetségében”, bennünket is megtévesztő képességben.

No meg, hányszor látunk, bekötött kézzel, „megsebzett lélekkel” magunk körül embereket, akik azt a kutyát hibáztatják, amelyik sokadszorra a kezükbe mart, amikor megsimogatták… Mindegy, hogy megértjük őket, vagy szánjuk őket, tegyük szívünkre a kezünket, mi nem tennénk meg, ha látnánk egy bűnbánó szeretetért ácsingózó tekintetet?

Lehet, hogy ezt elkerülnénk óvatosságból, azonban a mi lelkünkben találhatóak cserepek, mi is voltunk mások sakktáláján, szinte minden figurák, önként és dalolva maradtunk játékban, hagytuk visszatenni magunkat a következő játékhoz, akkor is, ha még magunkon viseltük a kiütés nyomait.

Ne törjünk senki fölött pálcát, mi is részesei vagyunk ennek a kegyetlen társasjátéknak …

Ahelyett, hogy csak a személyes kapcsolatokban bíznánk, sokszor hagyjuk magunkat megtéveszteni, miért? Mert emberből vagyunk!