Oly furcsán viselkedünk, mi emberek egy ismeretlen helyzetben, kavicsot dobunk lelkünk csendes kis tavának vízébe, a parton pedig csodálkozunk, hogy nem simulnak el a hullámok. Hónapokig képesek vagyunk önsajnálatot gyakorolni, tragikusnak vélni olykor komikus helyzeteket. Évtizedek óta azt hittem, levetkőztem azt a gúnyát, amit valamikor menekülésre használtam. Gyermekkorom hozadéka, minden pánikközeli helyzetben, vagy, amit nem tudtam megoldani elbújtam, Rákként a páncéljaim mögött kerestem menedéket, ezt tettem akkor is, ha bántottak. Rabmadárként önkéntesen elvonultam, kalitkába zártam magam. A végállomáson sem tettem másként. Ablakomból néztem a ruhájukat levetkezett csupasz fákat, a tavasz életre keltett, ébredő csodáját, mindaddig, ameddig el nem jött a pillanat, be nem láttam, ez így nem mehet tovább.
Hálás szívvel mondok köszönetet, a mindennapi maratoni beszélgetésekért, amivel erőt-, hitet-, bíztatást, reményt adnak és egy lépéssel elindítottak, elhagyni a páncélomat.
Szeret engem az Isten!
Kaptam kis-, és nagycsaládot, olyan barátokat, akik nem hagynak soha semmilyen helyzetben magamra. A legnemesebb ajándékkal érkeznek naponta, őszinte-, titkokat nemtűrő, feltáró, megkülönböztető figyelembe csomagolt cselekvő szeretettel fordulnak felém. Óvnak, féltve szeretnek.
Minden pillanat, perc és óra ajándék nekem velük.
No, de miről is beszélek. Két gazdaságot őrzők a sorskofferemben, a diszkrécióm és a mindent felülíró -szemtelen- őszinteségem. Akkor vagyok bajban, ha ennek ellenére, számomra eddig ismeretlen helyzetben önhibámon kívül benne ragadok egy problémában, s tehetetlenül vergődők.
Engem valahogy máshogy raktak össze, kilógok a sorból.
Empataként szeretem az embereket, közel megyek hozzájuk, hogy energiamezejüket érezzem. Akinek szüksége van az enyémre, vegyen belőlem. De! Érezzem azt is, ki az, akinek nem adhatok magamból.
Ezt kifejezem érintéssel is, vannak emberek, -talán egy lélekcsoport, vagy egy másik életből hozott lenyomat okozza, megérzem lelkük minden rezdülését és amennyiben szükségét érzem, hogy adjak magamból, megteszem.
Ezek félreérthetetlen gesztusok, nem az anyag, a lélek produktuma.
Azonban létezik a másik véglet, amikor elképzelni sem tudom, hogy az a másik hozzámérjen, megérintsen. Ez nem zárja ki a kötetlen beszélgetést, egymás segítségét, azonban szimpla emberbaráti kötődés jön szóba, az érintés kerülésével.
Az elmúlt hónapokban sokat gondolkodtam, egy ilyen helyen mindig jelen van a csoportos karma. Valamikor, valahol már találkoztunk, természetesen nem mindenkivel köt össze csoportos karma, de akik bármilyen érzelmeket, vonzást vagy taszítást váltanak ki belőlünk, velük már volt közös „élethelyzetünk”, kereszteztük egymás útját.
Egy ilyen helyzet felismerése elől menekültem sokáig. Mivel karmáról beszélünk, tudni kell, sokan nem ismerik a karma igazságát, ezért büntetésnek vélik, pedig erről szó sincs. A karma, -tanulófolyamat-, a kiegyenlítődés megteremtésének lehetősége a jelen életünben. Ezért van az, amikor teljesen máshogy élik meg a felek az ismételt „találkozást”. Amíg az egyiket vonzza, a másikat taszítja, még is van közös feladatuk, tartozásuk egymás felé, hiszen olyan helyzetet teremtenek számukra, ami kikerülhetetlen.
Tegnap levettem szárnyaimról a kötést és a kereszten túl repültem, elhagytam a kalitkámat, megpihenten a teraszon, ahol két barátommal beszélgettem, elidőztem. Régóta nem éreztem ilyen felszabadultnak magam. El is döntöttem átrendezem a mindennapjaimat és velük tartok, ők, ketten minden délután együtt vannak. Bözsikével első naptól kezdve nagyon jó a kapcsolatunk, régóta nógat, hagyjam el az önkéntes karatémon, többször kért-, hívott, tartsak velük. Mi hárman egy kis közösséget alkotunk. Egy igazi kis baráti közösség, ez nem klikkesedés, lelkemnek is kedves baráti szövetség.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
