Ma reggel eltávozott az örök vadászmezőkre Marcipán, a tizenhét évesnél is idősebb cicánk. Tudom, hogy ez az életkor a cicáknál már matuzsálemi idő, mégis nagyon szomorúak vagyunk.

Férjem is megkönnyezte az esetet, én meg – természetesen – egész nap sírdogálok, Bonifác kutyusunk pedig keresi mindenütt az ő imádott cicapajtását…
Ennyi éven át rengeteg közös emlék torlódik fel, hiszen sok-sok dolog történt, amelyekben Marcipán volt az egyik szereplő.
Ricsikével egyszerre hoztuk őket a Rex alapítványtól. Annyira picik voltak, hogy a férjem tenyerében elfértek mindketten…
Azóta sok év telt el örömökkel és szomorúságokkal…
Lotti kutyánk – aki a kiscicák pótmamája volt – már évekkel ezelőtt elpusztult (13 évesen, ami egy német juhásznál meglehetősen magas életkor…)
Egy évvel ezután befogadtuk Bonifácot, a kis, kidobott bichon bolognese fickót, akire az első hetekben a két cica gyanakodva nézett a lépcső tetejéről, de aztán megbarátkoztak és vidáman játszadoztak hármasban.
Ricsikénk tavaly ősztől nagyon lefogyott és bármennyit is evett, folyamatosan veszített a súlyából, végül december elsején a férjem elvitte az állatorvoshoz, és csak a szomorú hírrel – cica nélkül – jött haza, mert Ricsikét el kellett altatni, menthetetlen volt, de közel 17 évet élt, és az az idő boldog volt számára…
Marcipán és Bonifác kapcsolata ezután még szorosabbá vált…
Minden jól is ment a közelmúltig, amikor nem lehetett nem észrevenni Marcipán leépülését. Néhány hónapja étvágytalanná vált, én pedig erőlevest töltöttem a szájába fecskendővel. Bevált a dolog, és Marcipán erőre kapott, elkezdett lelkesen enni. Megnyugodtunk, de sajnos bármennyit evett, fogyott és fogyott… Ezt már ismertem, és tehetetlenül néztem, ahogy a járása sem olyan már, mint korábban, öregesen bóklászott, és furcsán panaszkodott szegény.
Ma reggel – szokásától eltérően – nem igyekezett bejönni a szobába, hogy elfoglalja Bonifác helyét… A reggeli szertartás az volt, hogy Marcipán bejött, megnézte, hogy van-e Bonifác tányérkájában valami finom falat (miközben a saját tányérjában mindig volt kaja…), de ma elmaradt a szertartás…
Indultam Bonifáccal a reggeli sétára, amikor láttam, amint Marcipán az előszobában a szék alatt fekszik, fura pózban. Szóltam a férjemnek, aki lemondóan intett, aztán Marcipán mégiscsak „megszólalt”… Talán akkor búcsúzott el szegény, mert utána tényleg elhallgatott…
Nehéz órák következtek, és még most sem vagyunk túl a szomorúságon.
Egyetlen vigasz, hogy a szép emlékeket idézem…
Végül is „csak” egy cica volt, bár életünk egy része, boldogságunk egy darabja, akitől el kellett ma búcsúzni…